Amikor megláttam Sehunt, féltem. Nem mertem megszólalni sem, de megmozdulni sem. Egy pillanatra lefagytam, amikor belépett azon az ajtón. Nem akarok vele társalogni, nem akarom egyáltalán látni.
- Min! Kérlek! - láttam, hogy csillog a szeme, és gyülekeznek a könnyei, de én akkor sem fogom ezt neki megbocsátani, még ha a csillagot is lehozza az égről. - Szeretlek, érted? És nem akarlak elveszíteni. Légyszíves, hadd magyarázzam meg! Kérlek. - egyre halkabban mondta, már szinte könyörgött. Egyre közeledett, viszont én pedig távolodtam tőle. Szememből hirtelen kezdtek folyni a könnyek, még én is elfelejtkeztem róla, ezért óvatosan töröltem le őket.
- Nem. - ennyit tudtam csak kinyögni. A számon ennyi jött ki. Kezem remegett
- Hagyd békén! - állt közénk Suho, de Sehun nem engedte, ezért ellökte, és beverte a fejét. Odaszaladtam Suhohoz, hogy megnézzem hogy van, de enyhén beverte a fejét.
- Hagyd békén, és tűnj innen! - kiabáltam Sehunnak. - Remélem most már boldog vagy! Nem akarlak látni, és engem is békén lehet hagyni. - az idegességtől még jobban remegtem, és még jobban kiabáltam rá. Sehun nem tudott mit mondani, mert így még sosem látott.
- Kérlek Min. - kérlelt még egy darabig. - Gyere haza, otthon mindent megbeszélünk, ígérem.
- Nem megyek addig haza, amíg ott vagy. Várom HaNa-t mikor fog felhívni, hogy te már nem vagy ott. Menj csak JongDae-hez, úgyis olyan jól elvagytok, mindent elterveztek. Az sem érdekel, hogy mi volt akkor amikor meglátott. Remélem elmondtad neki, hogy látom a szellemeket, és hogy azért tudtál visszajönni, mert megölted az anyámat. Ez volt eddigi legsúlyosabb bűnöd a szememben, szóval soha többet nem akarlak látni Oh Sehun. Elegem van a folyamatos hazudozásodból, de most már legalább megértettem mindent. Hogy miért tűntél el mindig, de a magyarázatod sem érdekel. És tudod mit? Nem, nem küldelek vissza a halálba, éld csak így a nyomorult életed, amíg még itt vagy! - a hangom már összecsuklott a végére, és a könnyeim is kiszöktek elég rendesen. Leültem Suho mellé a földre, és az sem érdekel, ha megtudta, hogy szellemeket látok. Bár láttam, hogy furán nézett rám, de benne még bízok. Sehun csak állt velem szembe, majd amikor ezt mind végighallgatta, neki is kifolyt a könnye, de ő erősen visszafogta magát, majd kiment.
- Sajnálom, hogy rád zúdítom a gondjaimat. Remélem HaNa elküldi, és itt hagylak. Nem foglak többet zavarni. - néztem rá.
- Nem zavarsz. Viszont, úgy érzem fáj a fejem. - nevette el magát. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, és a nehezén túl vagyok. Remélem soha többet nem fog visszajönni. Suho feje szerencsésen nem tört be, csak fájlalta. Leültünk vissza a kanapéra, és végül mindent elmondtam neki. Megígérte, hogy nem mondja el senkinek, és örült, hogy előtte ezt mind elmondtam. A beszélgetést a telefon csörgése zavarta meg.
- Igen? - szóltam bele.
- Gyere hazaaa ~ - szólt bele a telefonba HaNa, majd ennél a pillanatban megnyugodtam, majd válasz nélkül leraktam a telefont, majd felálltam, és elindultam a szobám felé.
- Megyek haza. - kiabáltam vissza Suhonak. Összepakoltam mindent, és már a nappaliban húztam a cipőt.
- Elkísérlek. - mosolygott Suho. Majd el is indultunk. A városon keresztül mentünk, hogy még sétálunk egy kicsit hazafelé, mert egyedül amúgy is unalmas lenne. Elbeszélgettünk az időt hazafelé, majd amikor hazaértem Hana boldogan ugrott a nyakamba. Végre hárman, együtt, és nem zavar minket remélem többet Sehun.
- Amikor hazajött a cuccáért, nem mondott semmit, csak szó szerint bedobálta a bőröndbe ami ruhája volt, és eltűnt. Szó nélkül. - mosolygott HaNa.
- Remélem nem fog visszajönni. - mosolyogtam én is rá.
- Éhes vagy? Csináltam már kaját, vagyis próbáltam valamit összehozni. - máris húzott a konyha felé, majd leültetett a székre, és elém adta az ebédet. Nagyon finom ételt td csinálni, és nagyon megölelgettem ezek után. Tőle igazából nem is vártam mást, mindig gondoskodott rólam, és mindig is fog.
- Jött valami.... levél. - jött be Kyungsoo, az említett tárggyal a kezében. Nem akartam megnézni, bár a kíváncsiság vezetett. Elvettem tőle a levelet, majd amikor ránéztem, nem volt rajta név, hogy ki küldte, csak a címünk. Kinyitottam, és elkezdtem hangosan olvasni. :
- "Szeretlek Min. És szeretném, ha még egyszer találkoznánk, és megígérem, hogy nem fogsz bennem még egyszer csalódni. El akarok neked mindent magyarázni, újra helyre akarok hozni mindent. Tudom, hogy nem volt szép dolog amit tettem, de még is meg akarom veled értetni a dolgokat. Szeretlek" - mikor befejeztem, összegyűrtem a papírt, majd kidobtam a kukába. Nem érdekel, hogy Sehun mit akar megmagyarázni, vagy mit nem. Felálltam, és az ablak mellé mentem. Kinéztem, és láttam hogy a nyár is feladta. Rossz idő volt, ugyan nem esett az eső, de "sötét" volt. Kifelé bámultam az ablakon, majd visszagondoltam a levélre. "Szeretlek". Becsuktam a szemem, és próbáltam mindent elfelejteni. Olyat tettem vele, amit nem kellett volna. Megbántam, hogy hozzámért, és elvette tőlem a világ legfontosabb dolgát tőlem, amit már nem lehet visszahozni. Neki adtam a legféltettebb kincsemet. Egyből beleugrottam abba, amibe nem kellett volna. Felnéztem az égre, és elgondolkoztam. Anyu most nem lenne rám büszke. A szellemek most elkerültek engem, vagy nem tudom, de most már kezdek félni tőlük. Nem merek hozzájuk közelíteni, mert félek, ismét elfogom rontani. Anyu nem jön elő, nem tudom miért, most nem akar engem látni, vagy Sehun azt is elintézte, hogy ne tudjon előjönni. Talán fél a szemembe nézni, hogy nem mondta el a betegségét, és hazudott nekünk. De engem nem érdekelne, csak jöjjön elő. Elmondanám neki, hogy látom, és hogy nyugodtan bízhat bennem. Az idő eltelt azzal, hogy folyamatosan az eget szemléltem. Délután a szobámba kötöttem ki, majd elővettem a laptopot, és elkezdtem nézelődni az interneten. Nem sokára a telefonom is elkezdett csengeni.
- Háló? - ahogy felvettem, még a képernyőt néztem, azt viszont nem néztem meg ki hívott.
- Mit csinálsz? Minden rendben? - megismertem azt a hangot, ezért válasz kinyomtam. Nem akarok vele beszélni. Újra elkezdett csörögni a telefon, de akkor már nem vettem fel. Figyelmen kívül hagytam. Majd amikor már ott jártam, hogy jól elszórakoztam a csengőhangon, hamarosan le is némítottam, hogy ne halljam, mert tudom, hogy Ő hív. Kimentem a nappaliba, majd csengettek is. Kinyitottam az ajtót, és ChoAh állt az ajtóban.
- Szia. Gyere csak be. - mondtam, majd betessékeltem a házba.
- Minden rendben? Hívott azóta? - kérdezte, miközben leült a kanapéra. Én kimentem addig készítettem neki teát.
- Hívott, de nem vettem fel neki a telefont. És még levelet is küldött. Ami a kukában találta magát. - nevettem el magam. Kivittem neki a teát, majd magamnak is csináltam egyet. Sokági itt volt, még filmet is néztünk.
- Na és a te barátod? Mark? Már régen láttam. - kérdeztem, majd egyik lábamat felrakva a kanapéra, úgy néztem rá.
- Hát ma dolgozik, szóval nem jön, de szinte minden nap itt van, aminek örülök is. - mondta mosolyogva. Ő legalább boldog. Én csak 1 óráig voltam boldog Sehunnal. 1 óra volt az egész kapcsolatunk, amit túl is vittünk minden határon. Egy könnycsepp kifolyt az arcomon, amit ChoAh észre is vett.
- Naa. - letörölte a könnyet az arcomról. - Mi a baj?
- Utálom. Utálom ezt a fiút, aki tönkretette az életemet. De mégis hiányzik. Tudom, hogy nem lenne szabad, mindent megtettem, hogy elfelejtsem, de nem lehet. - a könnyek egyre jobban kezdtek kiszökni a szememből. De mivel nem volt itthon senki, ezért muszáj mindent most kiadni magamból. HaNa-nak el sem merem mondani, mert elzavar. Ő is utálja, és nem akarja itt látni még egyszer. Elszaladtam a telefonomért, és amikor megnézem 20 nem fogadott hívásom volt. Úgy mentem ki vissza ChoAh-hoz a nappaliba, hogy megmutattam neki is.
- Drágám, ha hiányzik, tényleg meg kell beszélnetek. - mondta.
- De ezt nem tudom hogy megbeszélni vele. Egyszerűen el kell felejtenem. Lehet fájni fog a szívem miatta elég sokat, de már nem tudok megülni egy helyben. Egyszerűen lehetetlen. - hangom egyre halkabb lett. A telefon még mindig csörgött. Nem tudta lerakni, folyamatosan hívott.
- Vedd fel. - nézett rám ChoAh, majd a telefonra mutatott.
- Nem. - mondtam.
- Akkor add ide. Majd én felveszem. - majd kivette a kezemből a telefont.
- Itt ChoAh, szia. A szomszédja vagyok, és lassan barátnője. Nincs itthon senki, és elvileg nem tudja mikor fognak jönni. Ha beszélni szeretnél vele gyere ide, és zárjátok le ezt a témát. - mondta, majd kinyomta a telefont. A szívem jobban kezdett verni, és izgultam, hogy ha idejön, mit fog mondani, vagy én mit fogok neki mondani. Elküldtem már akkor szinte a halálba, nagyon haragudtam rá. De most azt sem tudom hogy várjam. Ideges lesz, vagy nem? ChoAh lassan itt hagyott engem, megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Ha baj van, akkor menjek át hozzá, úgyis otthon lesz.
Elpakoltam mindent a nappaliban, ugyan nem mondott semmit, hogy jön-e vagy nem, mert addigra ChoAh kinyomta a telefont, de ahogy ismerem, biztos ide jön. A konyhába is rendet raktam, a szobámba is, de még mindig nem jött. Leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Kapcsolgattam a csatornákat is, idegességemben. Még mindig nem jött. Egyedül voltam, már szinte sötétedett befelé. HaNa-ék sem jöttek még meg.
Pár perc múlva a csengetésre lettem figyelmes. Megjött. Félve mentem az ajtó felé. Remegő kézzel fogtam meg a kilincset, majd nyomtam le. Kinyitottam, és Ő ott állt előttem. Nemsoká már a karjai közt találtam magam.
~~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése