6. rész

Meglepődve álltam fel és lépkedtem az ajtó felé. Nem tudtam mit gondolni. Először nem tudtam megszólalni, csak néztem. Nyújtottam kezemet felé, remegett, és féltem. Ő is nyújtotta a kezét.
- Most már érezhetsz. - mondta, de arcán láttam azt a keserves, és bánatos arckifejezést. Féltem, hogy valami rosszat tett azért, hogy ő itt legyen újra. Még mindig nem jutottam szóhoz. - Látom, hogy nem jutsz szóhoz, nem baj. Én most megyek.
- Várj. - szakítottam félbe. - Van hová menned?
- Nincs, de majd találok valamit. - már fordult is meg, és ment is volna, de visszahúztam.
- Maradj addig, amíg nem találsz házat, rendben? - kértem, majd mosollyal az arcán, beljebb jött. Megmutattam neki a szobát, ahol ellehet, de nem szóltam hozzá. Nem akartam magyarázatot kérni, de valamiért ő elmondott egy kis részletet. Én épp ki akartam menni, de nem engedett.
- Sajnálom, hogy el - el tűntem, de meg volt rá az okom. - fordult felém. - Sajnálom, hogy nem mondhattam el, de mindent meg kellett tennem azért, hogy itt lehessek veled. Egy új esélyt kaptam az élettől. Egy életet el kellett venni azért, hogy újra itt legyek.
- Milyen életet? Ki életét? - néztem rá. Láttam zavartságát, viszont félek, hogy anya halála, ami hirtelen jött....remélem nem az ő életét vette el azért, hogy itt legyen. Akkor haljon meg újra, és hozza anyut vissza. És amúgy ilyen létezik egyáltalán, hogy egy életért, csak úgy vissza lehet jönni az élők közé? - Szóval? Kinek az életét vettétek el?
- Az annyira nem fontos, viszont ha már itt járunk, sajnálom anyud. - szája lekonyult, és éreztem, hogy tényleg sajnálja. Ennél a mondatnál éreztette velem, hogy nem anyu volt az áldozat. Nem akartam többet hallani, ezért magára hagytam. Lementem, csináltam valami ennivalót a számára, HaNa addig mellettem nyüzsgött. Faggatott, de nem mondtam neki semmit, mert még semmi érdekeset nem mondott azon kívül, hogy valaki életét eltudja venni, hogy vissza tudjon jönni.

Reggel kómásan ébredtem, és a tegnapi esti olyan volt, mint egy álom. Tudom, hogy nem álmodtam, de mégis érdekes volt. Kimentem a fürdőbe, megmosakodtam, és lementem enni. Igaz, a hűtőben nem volt semmi, ezért el kellett mennem a boltba. Egy kis papírfecnire ráírtam, hogy hamarosan jövök, és elkezdtem felvenni a cipőt, majd halkan nyitottam az ajtót, mert még mindenki alszik. Mivel ez egy lakótelep féleség, elindultam a lépcsőn lefelé, de valaki épp jött fel. Rövid szőke haja volt, nagyon jól állt az arcához. A mosolya tökéletes, és nagyon aranyosnak tűnt. Amikor elment mellettem, utánam szólt.
- Nem te vagy az, aki most költözött ide? Vagyis ebbe az épületbe? - mosolygott rám, és közbe ujjával mutatott felém.
- De igen, 4-en lakunk abba a kis lakásba. - válaszoltam. - Min vagyok.
- Én pedig ChoAh. Nagyon örülök. Remélem még sokat fogunk találkozni. Melyik lakásban vagytok? Majd lehet átnézek. - kérdezte, és láttam rajta, hogy tényleg érdekli.
- 118. - mondtam.
- Óh, tényleg? Én pont azzal szembe a 119-ben. Még jobb. - nevetett, és megölelt. Még hamar, de tényleg nagyon aranyos volt. - Mondjuk egyedül, de van egy barátom, aki mindig jön hozzám. - szóval barátja is van. Érdekes.
- Na, én rohanok, mert nincs itthon semmi étel, amit ehetnénk. Majd még úgyis beszélünk. Szia! - amikor elköszöntünk egymástól, én elindultam lefelé, és a legközelebbi boltba indultam el. Amikor beléptem, elég sok minden tárult a szemem elé. Nos, a leginkább mindent a kosárba vágtam volna, és elszaladtam volna. Türtőztetni kellett magam. Nem vehetek meg mindent, mert amúgy sincs annyi pénzem, a másik meg, nem tudnék olyan ennivalót készíteni.
- Jó napot! Keres valamit? - szólt rám az egyik eladó, de egy fejrázással lerendeztem, hogy nem, még csak nézelődök. Igazából nem tudtam, hogy mit akarok csinálni, de szétnéztem. Az a biztos. Miközben körbejártam a boltot, eszembe jutott, hogy anyu mennyire szerette a Kimchit. Megpróbálom én is megcsinálni, ezért elkezdtem keresgélni a hozzávalókat. Először próbáltam a reggelihez összeszedni mindent, mert a Kimchi-t délre akarom elkészíteni. Vettem Ramen tésztát is, a biztonság kedvéért, majd elindultam a zöldségekért, a chiliért, ezért-azért, aztán ezzel el is ment az idő. A telefon csörgésére lettem figyelmes. Nagy nehezen kikotortam a zsebemből, a képernyőn HaNa neve volt.
- Hol vagy már? Elég régóta odavagy. - szólt bele.
- Neked is jó reggelt. Még itt vagyok. Az ebéd meglepi lesz, készüljetek fel. - nevettem a telefonba.
- Jóó, csak gyere hazafelé most már, mert éhen halunk itt. - válaszolt, majd egy "jó, jó azonnal megyek"-el leráztam. A pénztárnál sokan álltak, és a kezem leszakad már a kosártól. Amikor végre kifizettem mindent, nyugodtan indultam hazafelé. 3 táskával indultam el, és már nem tudtam hogy cipelni, annyira fájt a kezem.
- Segítsek? - szólított meg egy fiú. Barna hajú, és nagyon jó stílusa van. - Abba a lakótelepbe mész? - kérdezte, és közben mutatott is rá.
- Óh, igen. Oda megyek. - mosolyogtam rá, majd elvette tőlem az összes táskát. A kezem végre jól érzi magát.
- Amúgy, Mark vagyok. Téged hogy hívnak? - ma elég sok emberrel találkozok, mióta odaköltöztünk.
- Min. - mosolyogtam.
- Amúgy, én is oda megyek, szóval segítek így is, úgy is. - mosolygott vissza, majd együtt mentünk fel. Mivel sok volt a cucc, lifttel mentünk, és ott tükör is volt, így elkezdtem magam igazgatni.
- Nagyon jól nézel ki. - nevetett Mark, majd rögtön abba is hagytam. Nem, nem nézek ki jól, gondoltam magamba. Amikor felértünk, megmutattam hova kell menni.
- Itt laksz? - mutatott a lakás felé.
- Igen, itt. - néztem rá.
- Szemben a barátnőm lakik. - mosolygott.
- ChoAh? - szóval ők ketten.... ketten ezek.. járnak..
- Igen. Ismered? - nézett rám, közbe nyitottam az ajtót, és mentünk befelé. Ő közben köszönt, lepakolta a cuccot, és ment is vissza kifelé.
- Ma reggel találkoztam vele a lépcsőházban. Nagyon rendes lánynak tűnik. - mondtam.
- Mert az is. Egy tökéletesség. Na jó, örülök, hogy találkoztunk. Remélem még fogunk beszélni. - mosolygott, majd mikor elköszöntünk beléptem, és mindenki a szemével akart megölni. Sehun... úgy tűnt, hogy féltékeny lett. HaNa tudni akart mindent, szokás szerint, Kyungsoo-t is meglepte eléggé.
- Ki volt? - jött felém Sehun.
- A szomszéd csajnak a pasija. - mondtam neki, és közben mindenkire ránéztem, hogy remélem fogták. Elindultam a konyha felé, előpakoltam mindent, az asztal tele lett, nem fért el már azon semmi sem. Pakolgattuk a helyére, a hűtőbe, szekrénybe, ide-oda, aztán elkezdtük a reggelit. Felvágott, frissen facsart narancslé, és egy kis zsömle, amit találtam. Amikor mindent megvolt, elmosogattunk, elkezdtük nézni a tévét, majd egy kis idő után, elindultam a konyhába, hogy megcsináltam a Kimchit. Sehun jött velem, mert nem bírta ki, hogy ne segítsen.
- De én akarom, egyedül megcsinálni. Kíváncsi vagyok milyen! - nevettem a képébe, és toltam kifelé az ajtón. - Majd szólok.
- Egy pillanatra. - szólt közbe Sehun. majd apró lépésekkel közelített meg. Mélyen a szemembe nézett, és amikor elrabolt szeme szépsége, magához húzott, és szorosan megölelt. Nem engedett el. Éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül. Ő itt van, és mindenben fog segíteni. Éreztem szíve heves lüktetését a mellkasán, és puha pólójába temettem magam. Én is átöleltem, és egy apró könnycsepp folyt ki. Annyira megható, és annyira érzéki. A könnycsepp arról is árulkodik, hogy örültem. Örültem, hogy végre ölelem őt, és nem fog többet eltűnni. Nem fog itt hagyni, most már itt lakik. Minden reggel, álmos fejjel is látni fogom őt, ahogy ő is engem. Kezdem úgy érzeni, van egy védőpajzs körülöttem, ami megvéd minden külső negatívumoktól. Mélyen szemembe nézett, mondani is akart valamit, de közbeszóltam.
- Ne mondj semmit, kérlek. - suttogtam, majd mutatóujjam a szájához tettem. - Csinálnom kell az ebédet. - próbáltam komolyan mondani, de véletlenül elnevettem magam a nagy suttogásba. Csodáltam szép mosolyát, de ki kellett lépni ebből a romantikából, és a pult felé fordultam. Elkezdtem csinálni a kaját, és ahogy a sárgarépát kezdtem hámozni, a kést szerencsésen belevágtam a kezembe.
- Ah.. - a fájdalomtól kicsit hangos lettem, de azonnal szám elé tettem a kezem, és reménykedtem, hogy nem hallotta senki, mert nem akarom hogy egy kis vágástól elkezdjenek parázni.
- Minden rendben? - hát ráfáztam. Sehun minden kis apró mozdulatra felkapja a fejét. Nem mintha nem örülnék neki, de ez csak egy apró sérülés. Az ujjamból folyt a vér, és Sehun azonnal el is látta.
 -Nem volt vészes. - mondtam Sehunnak.
- De mégis fájt, és elég szépen vérzett. - vágott vissza. Szeretem, ha valaki aggódik miattam.
- Min! Éhes vagyok! - kiabált oda HaNa, aki már tűkön ült, hogy ehessen. Senki nem tudja mit csinálok, ez meglepetés lesz.
- Mindjárt kész.! - kiabáltam vissza, majd miután Sehunt kitessékeltem, azonnal visszaálltam csinálni. Egy jó óra alatt készen is voltam. Bár még nem volt dél, de mégis kiraktam, hogy ha valaki éhes egyen. De először el kellett mondanom, hogy nem mindennap fogok ilyet csinálni, és csak azért csináltam, mert anyunak ez volt a kedvence. Mikor mindenki leült a helyére, pont akkor csörrent meg a telefonom. Suho neve állt a képernyőn, és közben hezitáltam, hogy felvegyem vagy inkább nem. Sehun mellettem ült, és látta hogy Suho az. Szemmel már rég legyilkolt volna, ezért nem vettem fel. Majd később visszahív ha nagyon fontosat akar. Mindenki szerint nagyon finoman megcsináltam, és hogy máskor is csinálhatnék, de nem akarok szomorú lenni. Mikor mindenki megette, gyorsan elmostam a tányérokat, és helyre raktam minden szükséges tárgyat.
Mindenki elfoglalta magát, én pedig Sehunnal voltam fent a szobába. Sokat beszélgettünk, megtudtam róla elég sok mindent. Örültem, hogy végre úgy tudok beszélni vele, hogy a szemébe nézek, és tudom, hogy nem fog eltűnni.
A telefon ismét elkezdett zenélni, ami azt jelenti, hogy hívnak. Odaléptem, és Sehunt figyelmen kívül hagyva, felvettem a telefont.
- Szia ! Az előbb hívtalak, de nem vetted fel. Baj van? - szólt bele Suho a telefonba.
- Nem nincs semmi baj, csak akkor nem vettem észre. - hazudtam, de mégis próbáltam Sehunra koncentrálni. Meg kellett tennem érte.
- Rendben. Majd átugrok, beszélnünk kell. - mondta, majd válasz nélkül lerakta a telefont. Elmondtam Sehunnak, hogy fog jönni, de nem örült neki. Láttam a szemén, hogy nem nagyon bírja ezt a fiút. Egy darabig még fent voltunk. Feküdtünk az ágyon, én feküdtem a mellkasán, és ha látna most minket valaki, egyből azt hinné, hogy mi máris együtt vagyunk, holott még csak 2 napja van itt. Tényleg nagyon jól esett, ahogy foglalkozott velem. Az érzéseim kezdtek a helyére rázódni, és egyensúlyban vannak. Nem tudom kifejezni, mennyire örülök neki, hogy él.
Hallottam, hogy az ajtón kopognak. Nem mentem ki, megvártam, míg valaki ajtót nyit. Senki nem tette, ezért muszáj voltam nekem felállni. Sehun nem nagyon akart elengedni, de muszáj volt. Feltápászkodtam, felhúztam a kis rózsaszín mamuszom, és elindultam a bejárati ajtó felé. Amikor kinyitottam, Suho állt az ajtóba. Kezdett sötétedni, amikor ő megérkezett.
- Lemegyünk sétálni? - kérdezte, amin meg is lepődtem.
- De nem arról volt szó, hogy csak átjössz? Amíg én elkészülök, az sok idő. - válaszoltam.
- Nem baj, megvárlak. Majd haza is kísérlek, de szeretnék egyet sétálni. Jó idő van. - mosolygott, és mivel nagyon ragaszkodott hozzá, ezért elindultam vissza a szobába, ahol Sehunnal voltunk, és bejelentettem neki, hogy megyek Suhoval sétálni.
- Nem akarom, hogy elmenj vele. Nem tetszik nekem ez a gyerek. Akkor sem tetszett, amikor még szellem voltam. Nagyon nyomul, nem veszed észre? - aggódó tekintettel nézett rám, de én nem féltem. Eddig nagyon aranyos volt, és rendes. Semmi olyat nem tett, amitől félnem kellene.
- Nyugi. Azt mondta hazakísér. Amúgy is, te honnan tudod, hogy nyomul, amikor sosem voltál a közelembe? Mindig 2 másodpercre megjelentél, aztán el is tűntél. Ne aggódj, minden rendben lesz. - próbáltam nyugtatni, majd felvettem a ruháimat, és elindultam a fürdő felé átöltözni. A szívembe hirtelen erős szúrást éreztem, amitől a földre estem. Nem tudtam mozdulni, nagyon fájt. Nem tudtam senkinek szólni, egy hang nem jött ki a számon. A telefon a szobában maradt, és az ajtótól is kicsit távol voltam. Valahogy odakúsztam, és elkezdtem verni az ajtót.
- Sehuun! - kiabáltam, majd gyors lépteket hallottam közeledni.
- Min?! Mi a baj? - egy hang szólt az ajtó másik oldaláról, de az nem Sehun hangja volt.
- Sehuuun! - kiabáltam újra a nevét, mert nem akartam, hogy Suho segítsen. - Hol..van? - szavaimat akadozva mondtam ki, a fájdalom már egyre erősebb volt. "Nem akarok meghalni" -gondoltam magamban, de ha nincs más választásom, nem tudok tenni semmit.
- Nyisd ki az ajtót.! - kiabált Suho, majd felnéztem, de a zár, elég magasan volt hozzám képest, ezért nem tudtam felnyúlni.
- Nem tudom. - szinte már suttogva mondtam a szavakat. - Sehun.- nyögtem ki a nevét, de Suho valamiért nem akart szólni neki. Nem ment az ajtóból el, csak dörömbölt, és várta, hogy be tudjon valahogy jönni. Nem tudtam felállni. Nem szóltam többet Sehunnak, nem kiabáltam a nevét, és nem is nyitottam ki az ajtót. Suho sem mozdult, hogy szóljon neki, ezért inkább lefeküdtem a földre, elviselve fájdalmam, könnyek folytak ki a szememből, és vártam utolsó perceimet. Az ajtót folyamatosan verte Suho, hogy engedjem be, de addig úgysem mozdulok, míg nem jön Sehun.
- Mi ez a dörömbölés? - hallottam meg Sehun hangját, és felcsillant szemem. Végre.
- Se...hun.. - nyögtem ki a nevét,, és próbáltam térde állni.
- Min!? Min, mi a baj? Nyisd ki az ajtót! - kiabált, majd próbáltam elérni a zárt. Egyre jobban nyújtottam kezem, hogy elérjem, majd amikor éppen csak hozzá tudtam nyúlni, ki is nyitottam. Azonnal berohant Sehun.
- Mi a baj? Úristen, nagyon sápadt vagy! - aggódott Sehun, és hajamat fülem mögé tette, hogy szemembe nézzen.
- A szívem.... a szívem. - mutattam rá, és könnyeim jobban kezdtek folyni.
- Hívd a mentőket! Most! - ordított Sehun Suhora, majd azonnal el is szaladt a telefonért. Közben erősen magához húzott, és végig simította kezével arcomat. Letörölte könnyeim, és ölébe fektetett. A fájdalmam nem múlt, csak jobban erősödött. Szívem nagyon gyorsan vert, és már én sem tudtam mit tenni. Becsuktam a szemem, és már mintha nem éreztem volna semmit, olyan volt, mintha elaludtam volna.


A nap fénye keltett reggel. Nem tudtam kinyitni a szemem, mert a sötétet szokta meg. Körbenéztem, és a kórház ágyán feküdtem. Sehun a kis széken, fejét az ágyra téve aludt. Nem ébresztettem fel, inkább hagytam, hadd aludjon. Biztos sokáig itt volt mellettem, és egy szemhunyásnyit sem aludt. A szívem még fájt, de nem annyira mint tegnap este. Az infúzió biztos kicsit csökkentett rajta. Elgondolkoztam, hogy mi tehette ezt velem. Miért fájt tegnap annyira, mit tettem én ezért. Lépteket hallottam a folyosón, majd beállt elém az orvos.
- Minden rendben lesz kis hölgy. - mosolygott rám az orvos. - Semmi komolyat nem látunk a vizsgálatokon, szerintünk vagy a stressz okozza ezeket, de akkor le kell nyugodni. - mondta, majd irkált valamit a kórlapra, majd mosolyogva eltávozott. Sehun azonnal fel is kelt az orvos hangjára.
- Mit mondott? - nézett rám, majd elmondtam neki ugyanazt, amit az orvos mondott. - Hála Istennek. De azért tényleg ne stresszelj sokat. Mi a baj?
- Nem tudom. Nem szoktam izgulni semmi miatt. Csak kicsit bánt, hogy anyu még egyszer nem jelent meg előttem, mióta elment. Nem tudom mitől van ez. - néztem magam elé.
- Lehet még nincs kész rá, hogy eléd álljon. Ez nem olyan. Amikor megláttalak, még 3 évvel ezelőtt, nem tudtam, hogy te fogsz engem látni. Kételkedtem. Most álljak eléd, vagy ne? Aztán, csak oda álltam, és amikor még nekem álltál, hogy mit bámulok rád, meg ilyenek, azt hittem nem is nekem beszélsz. De rájöttem, és végül örülök, hogy itt lehetek melletted. - mesélte, majd szorosan megfogta kezeimet. Én is próbáltam éreztetni vele, hogy úgyszintén érzem. Örülök, hogy valaki van mellettem. 
Ismét lépteket hallottam a folyosón, ami nagy valószínűséggel idetart, mert az utolsó kórteremben vagyok. 
- Nagyon megijesztettél! - lépett be az ajtón HaNa. Na hát ő tényleg az a személy, aki még Sehunnál is jobban aggódik. A legjobb barátnőm, és végül olyan mintha a testvérem lenne. - Itt van a bátyád is, csak kint beszél a nővérrel. - mondta, majd leült az ágy melletti kis székre. Nem telt sok időbe, amikor Kyungsoo is belépett az ajtón. 
- Minden rendben? - nézett rám. - Nem akarlak téged is elveszíteni. - mondta, majd megsimította arcomat. Azért mégis a bátyám. 
- Megkérdezem, ihatsz e valamit, aztán hozok valamit. - állt fel Sehun a helyéről, és kiment. Kyungsoo leült arra a székre, majd elkezdtünk beszélgetni. Eltelt az idő hamar, Sehun hozta a vizet, majd jött is az ebéd. A kórházi kaja sose volt a legjobb, de ha éhes az ember mindent megeszik. Nem bírtam már itt feküdni, pedig még csak egy napja vagyok itt. Semmi olyat nem mondott az orvos, hogy mikor mehetek haza. Ha nem találtak semmi veszélyeset a vizsgálatokon, akkor miért nem enged haza? 
Eközben Kyungsoo és HaNa hazament, de Sehun nem hagyott itt egy percre sem. Próbáltam megnyugtatni, hazaküldeni, de nem. Nem ment, mert félt itt hagyni engem. Egyedül voltam ebbe a szobába, de semmi baj. 
- Nyugodtan hazamehetsz. Amúgy sem ettél még semmit, ideje lenne. Miattam meg ne idegeskedj. - próbáltam nyugtatni. 
- Nem akarlak egyedül hagyni. Na jó, de estére visszajövök, rendben? - nézett rám. 
- Rendben, de most menj. - semmi szándékom nem volt hazaküldeni, de aggódok miatta, még a végén kiájul. Adott egy puszit a homlokomra, majd elindult. Az ajtóban még visszafordult, és intett egyet. Én is visszaintettem neki, majd amikor kiment, elhelyezkedtem az ágyon, és próbáltam aludni. Ami nem sokára be is következett. 

Nem aludhattam sokat, mert a telefon csengése ébresztett fel. Ránéztem az órára, fél 5 volt. A telefonon pedig Suho neve jelent meg. Nem akartam felvenni, mert amit tegnap tett, azt nem tudom elfelejteni. Sokáig csörgött, szóval muszáj voltam felvenni. 
- Haló? - szóltam bele, hangom rekedtes, és álmos volt. 
- Aludtál? - kérdezte, majd bele hümmögtem a telefonba. - Bocsánat, akkor aludj nyugodtan. - mondta. 
- Nem, nyugodtan mond, mit szeretnél? - kérdeztem. 
- Bemennék hozzád, ha nem bánod? Van ott valaki most? 
- Nincs senki, majd Sehun fog jönni este felé. De gyere nyugodtan, ha szeretnél. - hazudtam. Igazból nem akarom, hogy jöjjön, de nem akarom megbántani. Bementem a fürdőbe, és megigazítottam a hajam, hogy nézzek is ki valahogy. 
Nem sok idő telt el, Suho már itt is volt. 
- Szia. - köszönt, majd bejött, és leült a ki székre. 
- Szia. - köszöntem neki vissza. - Miért nem akartál szólni Sehunnak? Miért hagytad, hogy összeessek a fürdőben? Sehunt akartam, nem téged. Ez nagyon megijesztett, és csalódtam benned. - kimondtam az őszintét, mert nem akarom magamban tartani. 
- Én akartam neked segíteni, de nem adtál rá esélyt. Azt akartam, hogy lásd, én is vagyok valaki. - magyarázta meg. 
- De amikor Sehunt akarom, akkor tedd meg, hogy neki szólsz. Légyszíves. - céloztam arra, ha legközelebb ilyen történik, ne csak ott álljon. 
- Rendben, ne haragudj. - mondta, majd rám mosolygott. Hát egy erőltetett mosolyt én is küldtem neki, de ez akkor is fáj. Még mindig. 
Eltelt egy csomó idő, kicsit feldobta a kedvem. Sokat nevettünk, és próbálta a kórházi életet, feldobni. Sikerült neki, de közben vártam Sehun érkezését. 
- Valami még mondani akarok. - állt meg egy szóra Suho. Néztem rá kérdőn, hogy mégis mit akar. - Az a helyzet, hogy azért nem szóltam Sehunnak, mert el akarom érni, hogy érezz valamit irántam. ó tudom, ez hülyén fog hangzani, de úgy érzem, ez alatt az idő alatt, amióta ismerlek, más lányra nem tudok ránézni. Mindig, minden percben te jársz a fejemben. Igen, féltékeny vagyok, mert nem akarom, hogy elvegyenek tőlem. Szeretlek. Igen, kimondom, mert tudod, hogy érzek valamit irántad, és ez több. És azt is érzem, hogy te nem úgy vagy vele mint én. Sajnálom, ha megijesztettelek, de már nem tudtam magamban tartani. - én ledöbbentem egy pillanatra, amikor végighallgattam. Megszólalni nem tudtam, de egy óriási hang kizökkentett. Valaki, szinte majdnem berúgta az ajtót. 
- Mit képzelsz magadról, hogy ilyeneket mondasz a barátnőmnek?