Amikor magához húzott, éreztem teste melegét, ami nagyon jól esett. De mégis haragszom rá. Nem tudom ilyen gyorsan elfelejteni amit velem tett. Eltoltam magamtól, majd a szemébe néztem. Ő is végig a szemembe nézett, nem tudtunk egymásnak mit mondani. Csak álltunk ott az ajtóba mindketten. A szívem fel le kalimpált, és nem tudta eldönteni mit akar. Ha az eszemre hallgatok, akkor megbocsátok neki, és újra együtt leszünk, de ha a szívemre hallgatok, ugyanúgy fogok rá haragudni. Az eszem jobban akarja mint a szívem. De akkor se fogok ilyen könnyen megbocsátani neki. Nem leszek papucs, és nem fog az eszem irányítani.
- Bemehetek? - törte meg a csendet Sehun. Igazából nem engedtem volna be, de legbelül beszélni akartam vele. - Hé, hé. - látta, hogy szemem csillog, ami azt jelenti, hogy a könnyek már gyülekeznek. Újra. Elővett egy papírzsepit, és a szememhez rakta, amivel átitatta a könnyeket. Nem kezdtem el sírni. Erőt vettem magamon. Bementünk, és leült a kanapéra, amíg hoztam neki üdítőt.
- Tessék. - adtam a kezébe a poharat, amit ő el is vett. Leültem mellé, és végig őt néztem. A szeme egyszerűen csodálatos volt, és eltévedtem tekintetében.
- Amikor összepakoltam tegnap, és elmentem. JongDaehoz tudtam menni, mert a fizetésem még nem elég ahhoz, hogy tudjak egy házat bérelni, vagy venni. A lényeg az, hogy közben kitaláltunk valamit. - mondta, és én kíváncsian hallgattam. - Újra meghalok. - ennél a mondatnál megijedtem. - Meghalok, és visszahozom anyudat. Nem fogom elrontani az életedet. Apám tegnap este felkutatott JongDae-nál, és kiabált velem. Azt hittem meghaltam, és a többi. Amiért ilyen velem, nem anyudat fogom megölni, azért hogy itt lehessek veled. - mondta. - Apámnak kell azért fizetnie, amiért engem, és anyámat megölt. Amiért elitta a pénzét, és rajtunk vezette le. Szeretlek, Min. - majd felállt, és elindult az ajtó felé.
- NEM! - ordítottam rá! - Nem hagyhatsz itt újra, és nem halhatsz meg! - kiabáltam még mindig. - Ha még egyszer meghalsz, én is veled megyek. - nyögtem ki, egyre halkabban.
- Visszajövök. Ígérem! - mondta, majd magához húzott újra.
- Nem fogom túlélni. - a könnyeim jobban kezdtek folyni, egyszerűen a szívem is feladta, majd a földön kötöttem ki.
*Sehun szemszöge*
- Min! Min! Kelj fel! - rángattam a vállát, hogy hátha felébred, de nem tette. Felvettem az ölembe, és lefektettem a kanapéra. Betakartam egy pléddel, és óvatosan a feje alá raktam egy párnát, majd előkutattam a telefonját. Megkerestem a névjegyzékben HaNa számát, majd elkezdtem csörgetni. Nemsoká fel is vette.
- Szia, én vagyok Sehun.
- Mit keresel ott? Hol van Min? - ordított a telefonba, amint meghallotta a hangom.
- Álljál le! Elájult, itt fekszik a kanapén. Betakartam, és nem tudom, hívjak e mentőt. Tudom, hogy nem szeret kórházban lenni, ezért is félek. Ide kell jönnöd, vigyáznod kell rá, mert nekem más dolgom van. Ahogy te is szeretnéd, újra meghalok, és újra jobbá teszem a dolgokat. Úgyhogy kérlek, most ide kell jönnöd. - mondtam neki a telefonba.
- Azonnal indulok. - válaszolt HaNa, majd le is raktuk a telefont. Végig a földön ültem, és vártam, hátha magához tér. De nem tette. Néztem a szép arcát, ahogy ott fekszik, mint Hófehérke. Közben azt is vártam, mikor ér haza HaNa. Amint hallottam, hogy nyitódik az ajtó, azonnal felálltam, és elindultam az ajtó felé.
- Itt fekszik! Nagyon vigyázz rá, mert még visszajövök. - mondtam, majd ki is szaladtam a házból. Nem tudom ki az a ChoAh, de hozzá is becsengettem.
- Szia. - nézett rám, és nem tudta ki vagyok, mert sose találkoztunk még.
- Sehun vagyok, Min barátja. - hajoltam meg előtte. - Min, elájult.
- Mi? - szakított félbe.
- De már itt van HaNa, és bent van vele. Kérlek, jobb ha ketten is ott vagytok mellette. Kérlek, vigyázzatok rá. - mondtam, majd elindultam lefelé.
- Ne csinálj semmi hülyeséget! - kiabált utánam, de úgy tettem, mint aki nem hallotta meg. A lépcsőn már szinte futottam, hogy leérjek. A nagy ajtót kitoltam magam előtt, hogy kitudjak menni. Elindultam haza, JongDaehez, már szinte futottam. A hideg szembe támadt, és meghátrált, de nem érdekelt.
Amikor hazaértem, berontottam.
- Hé, hé. Mi ez a nagy sietség? - nézett rám JongDae.
- Megvárom míg besötétül, és el kell mennem a temetőre, ahol Min anyja van. - nézett rám érdekesen JongDae, hogy mit akarok. Leültem a kanapéra, és kezembe vettem egy pohár vizet. - Megbeszéltük, nem? Én azt a nőt szeretem. Szerelmes vagyok, érted? Nem fogom nézni, ahogy egyre jobban eltávolodunk egymástól. - kezdtem ideges lenni, és alig vártam, hogy végre besötétedjen. - Majd elviszem a kocsidat. Nem sokáig leszek. - mondtam. Leraktam a poharat az asztalra, és bekapcsoltunk egy filmet. Azzal el is voltam egy darabig, és amikor már teljes volt a sötétség, felálltam, és elkezdtem pakolni.
- Figyelj, nem tudom, hogy jó ötlet ez, de én bízok benned! Te tudod mit csinálsz, és te tudod, hogy jó neked. - jött oda JongDae hozzám. A kocsiba bepakoltam az ásót, és minden egyéb dolgot, majd beültem a kormány mögé, és elindítottam a motort. Amikor odaértem a temetőhöz, elkezdtem keresni Min anyjának sírját. Tudom, hogy nem szabad ilyet csinálnom, de érte mindent. Amikor megtaláltam, elkezdtem ásni a sírját. Nagyon mély volt, és sokáig tartott, míg én teljesen kiástam. Már koszos is voltam, de ha meghalok, akkor úgysem számít. Kihúztam valahogy a koporsót, és felnyitottam. Hát enyhén kiáramlott belőle az a büdös szag. Kivettem belőle Min édesanyját, és beraktam a csomagtartóba, majd az üres koporsót visszaengedtem, vagy ha mondhatom visszadobtam. Beástam vissza a földet. És úgy csináltam meg, ahogy ott volt, mikor idejöttem. Bepakoltam vissza mindent a kocsiba, és elindultam a helyre. Bementem az erdőbe, és egy földbe szúrt botnál álltam meg.
- Itt vagyok! - kiabáltam. - Gyere elő! - ismét kiáltottam.
- Nocsak, nocsak. El sem hiszem, hogy újra Oh Sehoon-nal van dolgom. Mi járatban erre felé? - jött közelebb az az ember, akivel letárgyaltam, hogy én vissza tudjak jönni.
- Újra egyeztetünk kell. - mondtam.
- JongIn! Ki az? - jött az említett személy "őre".
- Most menj innen MinSeok. Épp tárgyalunk, újra. - miközben ezt a mondatot elmondta, végig a szemembe nézett. - Mondd, mit szeretnél?
- Ölj meg. - néztem rá, és szinte már megfagytam.
- Miért? Újra halott akarsz lenni? - kérdezte.
- Lenne egy alkum! - mondtam. - Ölj meg, és Min anyját hozd vissza! - néztem egyenesen a szemébe.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte JongIn.
- Igen. Biztos. - mondtam, majd felnyitottam a kocsinak a csomagtartóját, és kivettem belőle Min anyját.
- És szerinted őt ki fogja hazavinni? - kérdezte újra.
- Majd magától hazatalál, de titeket nem láthat meg, és engem se. Szóval, ha megöltél. Sürgősen vigyél el innen. Vidd el a testem ahova akarod, de ne áss el. Mert még mindig akarok alkudozni. - fejeztem be a mondatot, és minden egyes szerszámot eldobtam a kezemből, és kezeimet széttártam, hogy várjam egyenes a halálom.
- Srácok! Intézzétek el! - szólt a többieknek, és vagy hárman estek nekem. Engedtem magam, hogy megöljenek, hiszen ezt akartam. Remélem JongIn nem vert át, és megteszi nekem, amit kértem. Halálra vertek, és szinte már a földbe tapostak. A fájdalom erős volt. A vér úgy kezdett folyni, mint a patak. Majd mikor már a vége felé jártam, becsuktam a szemem, és végleg, újra elaludtam. Közben az emlékem előjött, ahogy apu vert minket halálra.
" -Sehun! - ordított anyu nekem. - Kérlek, őt ne bántsd! - hallottam, ahogy anyu könyörög apunak. De apu nem állt le, és anyut is a földre dobta. Mindketten ott feküdtünk egymás mellett, vérrel körülvéve, és tudtam, hogy aput ez nem érdekli. A saját feleségét, és a saját gyerekét halálra rugdosta. - Ne tedd ezt! Térj észhez! - ordított még anyu, de mivel én kicsi voltam még, nem tudtam magunkat megmenteni. Odamásztam anyuhoz, ráfeküdtem a hasára, és vártam az utolsó csapást. Apu egy hatalmas fával, szinte széttörte a gerincemet, ahogyan rávert. Nagyon fájt, de anyut már nem éreztem lélegezni. És én is lassan csuktam be a szemem, majd éreztem, hogy nem fázok. Azt éreztem, hogy jól vagyok, és anyu ott van mellettem. Vigyáz rám, és a fejemet simogatja. Ilyen a halál. Nem éreztem semmit. A testem kihűlt, és meghaltam. Nem hallottam, és nem láttam semmit. Ennyi volt az én életem"
*Min szemszöge*
Amikor felkeltem, be voltam takarva, fejem alatt egy párna. Felültem, és körbenéztem.
- Min? Jaj szívem, azt hittem hívhatom a mentőt. - aggódott miattam, és közben eszembe jutott, hogy én az előbb Sehunnal voltam.
- Hol van? Hová ment? - kiabáltam HaNanak.
- Neked most pihenni kell. Ne menj sehova. Min! - ezzel ki is mentem a házból.
- Min! - állított meg ChoAh is. - Gyere vissza. Menjünk be.
- Meg kell keresnem Sehunt. Meg akar halni újra. Nem teheti. Meg kell állítanom. - már szinte kiabáltam, és már a sírás is újra előjött. ChoAh próbált lefogni, de tudta ő is nagyon jól, hogy azért ment el Sehun. Leültettek vissza a kanapéra, és nem engedtek sehova. Ott ültem, és vártam. Tudtam, hogy Sehun megfogja tenni. Aztán hirtelen, leesett valami a konyhaasztalról.
- Ne! Ne. - ordítottam, és felálltam. Megláttam Sehun szellemét. Ezt nem vártam. - Mi a fenének csináltad? Miért jó ez neked? - kiabáltam rá.
- Min! Látod? - jött oda HaNa mellém, és próbált lefogni.
. Hallgass végig. - kért meg Sehun. - El kell most jönnöd velem, mert anyud az erdőben van. Él. - mondta.
- Engedj el HaNa. Anyu... az erdőben van. Él. - mondtam neki is, majd el kezdtem szaladni. Lefelé a lépcsőn, ki az ajtón, és végig az erdő felé. Követtem Sehunt oda, ahol anyu van. Megláttam, ahogy ott fekszik a földön.
- Anyu, anyu kelj fel. -rángattam a vállát, hátha felkel, majd egyszer csak kinyitotta a szemét. El sem hiszem, tényleg visszahozta. Magamhoz öleltem, és ölembe fektettem. Anyu köhögve kelt fel.
- Min? - szólt hozzám.
- Minden rendben lesz anyu, gyere próbálj meg felállni, hazamegyünk. - segítettem neki felállni, és lassan elindultunk hazafelé. Nem kérdezett semmit, és én sem mondtam neki semmit. Nem tudhatja meg mi történt. Nem akarom, hogy tudja. Lassan hazaértünk, a lépcsőnél már vártak a lányok. Segítettek felvinni anyut, és nyitottam is az ajtót. Leültettük a kanapéra, és egy pohár vizet vittem neki. Pár hónapja szegény nem evett, és nem ivott semmit. Segítettem neki megfürödni. Beültettem a kádba, és ráengedtem a meleg vizet. Szegény még mindig nem kérdezett semmit. Szerintem jobb, ha nem is tudja. Sokáig mostam, mert elég sokáig a föld alatt volt. Majd segítettem neki felöltözni, majd az egyik szobába kísértem, majd lefektettem az ágyra.
- Min. - fogta meg a kezem, amikor mentem volna ki. Féltem mit fog kérdezni.
- Mi történt velem? Miért nem a saját házunkban vagyunk, szívem? Én úgy tudom, meghaltam. - mondta halkan.
- Nem anya, dehogyis. Nem haltál meg. - találtam ki valamit. - De most pihenned kell. - megláttam Sehunt mellettem. El sem hiszem, hogy újra itt járunk. Nem hiszem el, hogy nem érhetek megint hozzá. Nem érzem teste melegét, és érzem, megint fájni fog, ha nem jön elő. Kimentem a szobából, ahol anyu feküdt, bezártam magam mögött az ajtót.
- Menj, pihenj le. - mondta Sehun.
- Minél hamarabb, de kérlek gyere vissza. - kérleltem.
- Megteszek mindent. Ne feledd, szeretlek. - mondta, majd eltűnt. Kezdődik. Kezdődik, és félek. Félek, hogy úgy eltűnik, hogy nem fog előjönni.
- Hé, menjünk aludni. Nézd meg mennyi az idő. - mutatott az óra felé, ami hajnali fél2-őt mutatott. Elmentem lezuhanyozni, majd átvettem a pizsit, és befeküdtem a puha ágyamba. Máris hiányzik Sehun, de nem tudok mit tenni. Remélem visszajön, és nem hagy el örökre. A szememből kiszökött egy könnycsepp. Azt letöröltem, és befordultam a fal felé. Nem sokára, már el is aludtam.
~~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése