7. rész

- Mit képzelsz magadról, hogy ilyeneket mondasz a barátnőmnek? - ennél a mondatnál lehidaltam. Ezt még meg sem beszéltük, és máris ilyeneket mond. - Nagyon gyorsan álljál le, és szívd vissza! - jött közelebb Sehun, és odaállt Suho elé. Ő azonnal felállt, és ő is elmondta a véleményét.
- Haha. - nevetett szinte Sehun képébe. - Nem fogom visszaszívni, és ha valami nem tetszik, ellehet menni. Amúgy is, én úgy tudom, nem a barátnőd.
- Ezt nem veled szeretném megbeszélni. - vágott a szavába Sehun. Én csak figyeltem őket, és nem tudtam hirtelen megszólalni. Az orvos lépéseire lettem figyelmes, amikor belépett.
- Kisasszony, azt hiszem teljesen tökéletes. A stressz miatt volt ez a fájás, de felírok magának egy gyógyszert, amit minden nap szedni kell. Reggel. Egy felet. - mondta. - Ma hazamehet, hozom a papírt. - utolsó mondata után megörültem, és elkezdtem felállni. Azonban még a szívfájásom nem múlt el teljesen, de mégis hazaengedtek, ami jó. Sehun és Suho azonban még nem álltak le, és amint kiment az orvos, folytatták tovább.
- Mehetsz hazafelé, én majd hazakísérem, nem kell a segítséged. - szólt neki Sehun, és ha lehetne már szemmel rég legyilkolta volna Suhot. Ő viszont már nem bírta tovább, és közelebb lépett Sehunhoz. Láttam tenyerét ökölbe szorítani, majd emelte is a kezét, de én Sehun elé ugrottam.
- Most hagyjátok abba! Inkább egyedül megyek. - mindkettőjükre nagyon haragszok a viselkedésük miatt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyerekesek. A táskából elővettem a ruhákat, amit átveszek, és elindultam a mosdóba. Lezuhanyoztam, majd átöltöztem. Hajamat úgy ahogy megcsináltam, és mire kimentem, már az egyik nővér rám várt, és ide is adta a papírokat. Alá kellett valamit írnom, és majd csak utána mehettem ki. Összepakoltam mindent, majd elindultam, de Sehun utamat állta.
- Tudod, hogy egyedül nem mehetsz ki. - mondta, majd elvette kezemből a táskát, és megfogta a kezemet. Én elég sok mindent érzek Sehun iránt, és örülök, hogy segít mindenben. Viszont Suhonak nem tetszett a viselkedése. Útközben megbeszéltünk mindent, hogy nem veszik össze többet Suhoval, és ha baja van, ráhagyja. Taxit kellett fogni, különben soha nem jutunk haza. A kocsi ablakából folyamatosan kifelé bámultam, és néztem a gyalogosokat, az autókat az utcán, ahogy elhaladnak mellettem. Ez a város hatalmas, rengetegen vannak itt, és egyszerűen már zsúfolt. A telefon csörgése zökkentett ki.
- Háló? - szóltam bele.
- Mikor jössz haza? Már nagyon hiányzol, remélem semmi bajod! Ja, és itt volt a szomszéd csaj. Hogy is hívják.. ömm.. ChoAh? Asszem. - hadarta el a telefonba röviden és tömören.
- Már a taxiban ülök, és hazafelé tartok. Te is hiányzol, de csak egy éjszakát voltam bent. A harmadik. Ott van még? - válaszoltam, és közben meglepett, hogy ChoAh átjött.
- Most ment haza, de ha hazajössz, szólunk neki. - mondta, és bár nem láttam, de éreztem, hogy a vonal másik végén mosolyog. Amikor leraktuk a telefont, pár percen belül haza is értünk. A lépcsőn szépen felsétáltunk, majd amikor az ajtó elé értünk, Sehun kinyitotta nekem az ajtót, és én be is léptem azon. HaNa azonnal a nyakamba ugrott, mintha évek óta nem találkoztunk volna, Kyungsoo is adott egy ölelést, majd leültünk a nappaliba, és elkezdtünk beszélgetni. Minden apró kis részletet túltárgyaltunk, azon kívül, hogy Suho és Sehun majdnem egymásnak estek. Azt csak elég, ha HaNa-nak mondom el. HaNa nemsokára át is ment szólni ChoAh-nak, hogy itthon vagyok.
- Jajj Min.! Jól vagy? - rohant oda hozzám ChoAh. Mintha ezer éve barátnők lennénk. Mosolyogva elmondtam neki, hogy persze, hogyne, minden rendben. A lényeg a lényeg, nagyon aranyos volt, és azt is mondta, hogy aggódott értem. Tényleg nagyon rendes csaj.
- Mi lenne, ha holnap elmennénk egyet sétálni? - adott egy ötletet, ami nekem is tetszett. Végül is, jó lenne őt közelebbről is megismerni.
- Persze, csak majd szólj át mindenféle képen. - mondtam neki, majd egy cuki mosollyal válaszolt.
- Akkor én most megyek, mert Mark is hamarosan megérkezik. Majd szólok. Amúgy a telefonszámodat nem adod meg? - elővette a telefonját, majd bepötyögtem a számom.
Amikor leírtuk egymás számát, elindultam a konyha felé valami értelmes ételt elkészíteni, azonban Sehun követett.
- Ha baj van, és megint fáj, azonnal szólj, rendben? - nézett erősen a szemembe, majd az apró tincset, ami éppen a szemembe lógott, a fülem mögé helyezte.
- Nem lesz semmi baj. - mosolyogtam rá, majd megfogtam felső karját, és megsimogattam. 
- és még annyit, hogy sajnálom, amit a kórházban mondtam, és hogy úgy neki álltam Suhonak de...tényleg érzek valamit irántad, és tudjad, amíg nem leszel az enyém, mindent megfogok tenni. - szeme csillogott, és ennél őszintébb nem is tudott volna lenni. Mégis ért valamit az egész. Az átsírt éjszakák, míg nem volt itt, az őszintesége nekem sokat jelent. Rámosolyogtam, és ott álltunk egymással szemben. Egyre közelebb, és közelebb hajolt. Becsuktam a szemeimet, és vártam, hogy megtörténjen. Kicsit remegtem, mert nem mindennapos dolog ez. 
- Min, nem tudod hol van a....upsz. - jött be HaNa a konyhába, ezzel megzavarva a pillanatot. Sehun ijedtében inkább kiment, folyamatosan HaNan tartva a szemét. Na igen, én sem örültem neki. - Bocsánat, nem gondoltam hogy ti itt ketten.. 
- Semmi baj, amúgy is kaját jöttem csinálni. - szóltam közbe, majd benyúltam a hűtőszekrénybe. 
- Mindjárt vacsora, nem? - kérdezte, majd leült az egyik székre. - Na mesélj. - háttal voltam neki, de éreztem, hogy szemével már szúrja a bordáimat. 
- Nem történt semmi, te is láttad. - próbáltam magam kihúzni most a beszélgetésből. 
- Hát láttam, de tényleg sajnálom. Ha tudtam volna, esküszöm nem történt volna meg. - még mindig sajnálkozott. 
- Nyugi már, semmi baj. - majd folytattam az étel elkészítését. Amikor megette mindenki a vacsorát, elmosogattam a tányérokat, majd felmentem a szobába. Ott is kicsit pakolgattam a dolgokat a helyére, majd kopogást hallottam. 
- Gyere. - kiabáltam ki, majd nem kellett sok már Sehun mellettem állt. Két tenyerével megfogta arcomat, és már ott vettem magam észre, hogy a puha ajkait éreztem az enyéimen. Próbált minél jobban csókolni, eleinte nem engedtem, és eltoltam magamtól. De amikor már jobban éreztem, hogy akarja, én is megadtam magam. Engedtem neki, engedtem, hogy megtörténjen. Már én sem bírtam magammal, ezért átadtam magam neki. Bíztam benne. Kulcsra zárta az ajtómat, hogy még véletlenül se rontsanak ránk. Majd ismét nekem esett. 

- Remélem ezek után, tényleg átgondolod, és remélem éreztettem veled. - suttogott a fülembe. Nem tudtam hirtelen mit mondani. De igen, igen éreztette, és nagyon élveztem vele. 
- Rendben. Próbáljuk meg. - néztem a szemébe. Igen, biztos vagyok benne, hogy ez a személy, aki mellettem fekszik, ér valamit. Hirtelen a telefon csörgése zavart meg minket. De ez már nem az én telefonom volt. Ránéztem értetlenül, és tényleg nem értettem semmit. 
- Mindjárt jövök, és elmondok mindent. - eddig nem tudtam, hogy van telefonja. Még csak pár napja van itt tényleg, nem dolgozik, de telefonra van pénze. Ki lehet az, aki vett neki egyet? 
Amikor visszajött, én már felöltöztem, és vártam a magyarázatot. 
- Emlékszel az unokabátyámra, aki nem hagyott békén téged? - kérdezte.
- Igen. - néztem rá még mindig értetlenül. 
- Találkoztam vele pár napja, és ő adott egy telefont. De nyugi, semmit nem titkolok előtted. Mindent elfogok mondani. - próbált nyugtatni, de éreztem, hogy baj lesz. Nem tudtam, most mit gondoljak. Otthagytam a szobába, nem tudom miért, de inkább most kimentem. 
- Minden rendben? - szólt hozzám HaNa, ahogyan végigsuhantam a folyosón. Kimentem az ajtón, és végig le a lépcsőkön. Elindultam a városba, hátha összefutok azzal a pasival, de akkor megmondom neki, hogy mit is gondolok. Mindenhol szétnéztem, körbe körbe, de nem találtam. Egy pár embernek szerencsésen neki is mentem, de akkor sem találtam meg. 
- Bocsánat. - hajoltam meg már vagy ötödjére. 
- Talán, engem keresel? - mikor felemeltem a fejem, akkor szembesültem a tényekkel. 
- Nem veheted el tőlem Sehunt, világos vagyok? - ordítottam rá, ahogy csak tudtam. Az idegesség mit ki nem hoz belőlem néha. 
- Hamar túl estél édesanyád halálán. Nem gyászolnod kellene még? 
- Honnan tudsz róla? Sehun mondta el? - vágtam közbe. Senki nem veheti csak úgy szájára az anyukámat. 
- Én minden tudok kicsi csillag. - flegmázott velem. 
- Nem mondta el neked Sehun? Hogy mégis mit tett, hogy itt legyen veled? Majd gondolkozz el, és csak akkor ess nekem. Ilyenkor sem itt kellene velem pattogni, hanem elgondolkozni, most mit csinálhat Sehun. Félek, nem leszel vele olyan sokat, mint elképzelted. Én csak figyelmeztetlek. Előbb gondolkozz, aztán cselekedj. Most mennem kell, találkozóm van, nem érek rá cseverészni egy kis....csitrivel. - az utolsó szónál felment a pumpa. Velem így nem beszélhet senki. Mégis hagytam, hogy elmenjen. Követtem. Követtem, mert kíváncsi voltam, kivel találkozik. Talán Sehunnal, de nem.. nem lehet. Ő otthon van. Egy park volt az úti cél. Elbújtam egy bokor mögé, ahol két ág pontosan úgy állt, hogy kilássak. Leült egy padra, és várt. Nem sokára megérkezett az a személy, akivel találkozott. Meglepődtem. A szívem elkezdett verni. Sehun volt az a személy, akivel találkozik. 
- Téged keresett? - próbáltam hallgatni amit beszélgetnek. 
- Engem, meg is talált. Nagyon vigyázz vele. Elég veszélyes a csaj. - nevetett JongDae. 
- Ne mondj ilyeneket róla. Szeretem, és én fogok rá vigyázni, nem pedig fordítva. - esett neki Sehun.
- Jajj. - nevetett JongDae. - Nem lehetsz ennyire szerelmes. Sosem voltál még az. Gondolkozz el mit tettél. Ha ezt megtudja a kiscsaj, neked lőttek haver. Azonnal mehetsz vissza oda, ahonnan jöttél. Hidd el, nem téged fog akarni ezek után. Hanem az anyját. - ennél a mondatnál mindent megértettem. Próbáltam úgy kisurranni a bokor mögül, hogy ne vegyenek észre. Amikor már emberek között voltam, elkezdtem rohanni. Futottam ahogy a lábam bírta. Nem érdekel, ha útközben össze is esek. Nem akarom látni, soha. Megláttam egy erdőt, ami elég lehet egy estére. Befutottam a fák közé, és az egyik fa tövébe estem össze. A könnyeim patakként kezdtek folyni. Nem hittem el, hogy Sehun ezt tette velem. Mivel most nem hallja senki, nincs körülöttem senki, elordítottam magam. Az erdő olyan nagy volt, hogy hallottam még messziről a visszhangot is. Fáztam, nem volt rajtam semmi meleg pulóver, Éhes vagyok, mert éhen jöttem el. Félek, mert nincs itt senki. Telefonomért kutattam, amit szerencsésen elhoztam magammal. Ez az egyetlen esély. 
- Suho. Kérlek, segíts. - szipogtam bele a telefonba, amint felvette az említett személy. 
- Hol vagy? Mi a baj? Azonnal megyek. - a hangokat már alig hallottam, mert a fáradtság miatt becsuktam a szemem, és elvesztettem az eszméletemet.