21. rész

Arra ébredtem fel, hogy JongDae próbál leszállni az ágyról. Nem volt valami kényelmes ebben a pózban aludni, de még is átaludtam az egész estét. Gyorsan felálltam, és kezébe adtam a mankót, aminek segítségével tud közlekedni.
A napok, és hetek egyre gyorsabban mentek. Sehunhoz már nem mentem le, JongDaenak a lába már jobb volt, és én pedig már csomagoltam a hazaútra. HaNa és KyungSoo segítettek a pakolásban, és JongDae végig nézett. Azon gondolkoztam, le kellene e mennem Sehunhoz. Bár igazából semmit nem érnék el vele.
- Menj le hozzá, utoljára. - szólalt meg HaNa, de én még egy kicsit marasztaltam. Igazából ha lemegyek, nem tudok majd neki mit mondani. Nagyon agyaltam mit csináljak, de ha kikerülök innen, nem tudom mikor fogok újra látni. Eldöntöttem, hogy lemegyek hozzá, legalább elköszönni. Elindultam lefelé, addig HaNa fent maradt Jongdae-val. A liftet már ezerszer megjártam, mióta itt vagyok, így lépcsőn mentem lefelé. Legalább egy kicsit elgondolkozok, mit fogok neki mondani, bár eddig még semmi nem jutott eszembe. Amikor leértem, megálltam a kórterem előtt, vettem egy mély levegőt, majd benyitottam. Rám nézett értetlenül, de egyre közelebb mentem. 

- Szia. - köszöntem zavartan, majd odaálltam elé. 

- Szia. - köszönt vissza. - Mi járatban? - kérdezte, szemét nem vette le rólam.

- Megyek haza, gondoltam elköszönök. - mondtam, de a zavartságom nem enyhült. Éreztem, hogy el kezd remegni a kezem, de nem mutattam ki, hogy izgulok. 

- Rendben. Vigyázz magadra. Szia. - mondta, és mivel ennyivel elintézte a dolgot, kicsit zavart. 

- Rendben. Én nem tudom, mit gondolsz jelenleg, de egyet tudnod kell. Mielőtt történt a baleset, a barátnőd voltam, egy házban, és szobában éltünk. Tudom, hihetetlen, mert nem emlékszel semmire, de azt kívánom, hogy egyszer visszajöjjön, és úgy legyen minden mint régen. - mondtam, de arckifejezése nem volt nyugtató. - Szia. - köszöntem el tőle, majd elindultam az ajtó felé.

- Várj. - szólt utánam. - Tény, hogy nem emlékszek semmire, de így nem tudok bízni benned, mert akármit mondhatsz. Így már nem igazán ismerlek. Sajnálom. - mondta, majd egy fejrázás után kiléptem az ajtón. Kedvem kicsit lesüllyedt, de éreztem, hogy minden rendben lesz. 

* 1 hónap múlva*Sehun szemszög*

A kórházból sikeresen kiengedtek, bár kezelésre kellett járnom. JongDae lakásábban élek egy darabig, amíg lehet, majd önálló életet kezdek. Az emlékek még mindig nem jöttek elő, bár kíváncsi lennék, mi volt a baleset előtt. Idegesített az egész, bár nem tehettem ellene. A lakásban takarítottam, amikor csengettek. Odaléptem az ajtóhoz, majd kinyitottam azt. Az ajtóban egy fiatal srác állt, haja feketés színben pompázott, szemüveg volt rajta, és öltönyben volt. 

- Igen? - néztem rá, mert nem tudom miért állt ott. A kezében láttam egy borítékot, amit elém emelt.

- Ez a levél, önnek jött. - mondta, majd elvettem tőle az említett tárgyat. Nem tudom ki küldhette, mert igazából név nem volt rajta, se cím, semmi. Amikor elment a srác, bezártam az ajtót, majd ledobtam az asztalra a levelet. Nem tudtam mire számítsak, ezért egy darabig még szemeztem vele. Leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, és elkezdtem nézni egy filmet. Közben hol rápillantottam a borítékra, hol a filmet figyeltem. A kíváncsiság majd megölt, de ha valami buzi küldte, csak egyszer találjam meg. A kíváncsiság nagy úr, ezért az nyert. Felvettem a kezembe, és ahogy esett, úgy vettem ki a papírt. Nem volt hosszú a levél, lényegre törő volt, és tömör.

" Na szia. Nem tudod ki vagyok, még akkor se, ha a nevem leírom, de a baleset után találkoztunk, és megbeszéltünk valamit. Ha vissza akarod szerezni az emlékeid, akkor engem kell követned. És azt is mondtam, hogy küldeni fogom a jeleket. Az első jel, íme: Találkoznod kell az egyik hölggyel kint a Han folyónál. Este 8 órára oda kell menned, mert ha nem mész, az első próbát elbuktad. Összesen 5 lesz, amit ha megcsinálod, sikerrel jársz. Figyelni foglak, és ha nem teszed, teszek róla, hogy bajod legyen, mivel kezet ráztál velem. Az ígéreted nem szegheted meg.! Figyelmeztettelek! : Kai" 

Miután elolvastam a levelet, hirtelen kezdett verni a szívem. Ilyenre egyáltalán nem emlékszem, és ha tényleg így van, és visszahozza az emlékeim, akkor muszáj elmennem arra a találkozóra. Ah, még nem tudom mit tegyek, lehet ha visszakapom az emlékeim, csalódni fogok, és semmi értelme nem volt ennek. Nagyon gondolkoztam a dolgokon mit tegyek, mert ez olyan hihetetlen számomra. 

- Szia. - szólalt meg valaki mögöttem, de mire megfordultam nem láttam senkit. Érdekes, mert biztos voltam benne, hogy hallottam, valaki köszönt. - Itt vagyok. - szólalt meg újra egy hang mögülem, de ahogy újra megfordultam, ismét nem láttam semmit. Ahogy egyre jobban koncentráltam, megláttam egy alakot, amit éppen homályosan láttam. Egy test alak rajzolódott ki, de nem láttam normálisan. Egyre jobban pislogni kezdtem, és egyre jobban láttam az alakot. 

- Ki...vagy te? - kérdeztem, és egy pillanatra megijedtem. - Soha nem láttalak még. - mondtam, majd arckifejezése hirtelen megváltozott.

- Hallottunk a balesetedről, és mindenki tudja, hogy nem emlékszel semmire. Én egy szellem vagyok, a sok közül. Körülötted még vannak, de őket nem fogod egyhamar látni. Egyre többen leszünk, és egyre többet fogsz látni, úgy mint a kis barátnőd. - egy szavát nem értettem. Milyen barátnő? Olyan érthetetlenül beszélnek körülöttem az emberek, hogy valami eszméletlen. Szóval én látom a szellemeket. Talán félnem kellene.
- Nagyon vicces. - majd figyelmen kívül hagyva, folytattam a takarítást.
- Sajnálom, hogy figyelmen kívül hagysz, mert nem mindenki lát engem, csak akinek van ilyen képessége. Szerinted én ki vagyok? Annyira érdekes nem? Nem mindennap találkozik az ember szellemmel. - mondta, és folyamatosan követett, akárhová mentem.
- Engem békén lehet hagyni. És nem szeretnék egyetlen szellemet sem meglátni ebben a házban, mert nem tudom mit csinálok. - mondtam, és kezdtem idegesebb lenni.
- Minket nem tudsz elkergetni, és ha nem tudnád, nem is nagyon tudsz hozzánk érni. - mondta, majd egyre közelebb jött.
- Menj innen! - kiabáltam, majd egyszer csak eltűnt.
- Minden rendben? - hallottam meg JongDae hangját. - Kivel beszélgetsz? - kérdezte. - Ugye, nem látod a szellemeket? - jött a hirtelen kérdés.
- Ezek szerint igen. - válaszoltam, majd kicsit lenyugodtam, hogy már nem vagyok egyedül.
- Azt hittem a baleset után már nem fogod. - mondta, közben elindult a konyha felé, és benyúlt a hűtőben, de én követtem őt.
- Azt ne mondd, hogy előtte is láttam őket.
- Sőt.. te is... - majd hirtelen köhögött egyet.
- Mi én is? - kérdeztem, de nem folytatta mondatát. Nem mondott utána semmi, csak leült enni. - Mondd már. Mi én is? - ültem le vele szembe, de akkor sem mondott semmit. - Rendben, ne mondd. Majd úgyis kiderül minden. - mondtam, majd amikor felálltam, akkor hallottam meg, hogy csörög JongDae telefonja. Visszaültem, mert kíváncsi voltam ki az.
- Nem hagysz itt? - kérdezte.
- Miért? Olyan fontos, hogy nem hallhatom? - kérdeztem vissza.
- Szia Min! - szólt bele a telefonba, és akkor rá jöttem ki az. Már szinte untam ott ülni, annyit beszéltek. De kíváncsi voltam mindenre, hogy mégis mit beszélnek. Már kicsit ideges voltam, hogy annyit tudnak beszélni. - Rendben, akkor majd megyünk. - az utolsó mondatára felkaptam a fejem, és vártam, hogy mit mondani. - Megvagyunk hívva vacsorára Minhez. Ma este, 8-ra kell ott lenni. - mondta, majd eszembe jutott, hogy nekem 8-kor a Han folyóhoz kell mennem.
- De nekem nem jó. - mondtam, majd elmagyaráztam neki, hogy miért is.
- Milyen levél? Kitől? Miért? Ne csináld, mert ez nekünk fontos. - kicsit meglepődött, bár ha akarja, ha nem, nekem el kell oda mennem. - Akkor átteszem egy másik napra. - mondta, majd vette elő a telefonját, hogy felhívja Mint.
- Ne, nem kell. Menj csak nyugodtan. - vettem ki a kezéből a telefont, és zsebre vágtam. Nem akartam, hogy felhívja, és másik napra tegyék át. Inkább menjen egyedül, én inkább megyek a folyóhoz.

Sötétedett, és fél 7-re állt az idő. Felvettem a ruhákat, amiket fel fogok venni, és elindultam vele a fürdőszobába. Beálltam a zuhany alá, és magamra engedtem a forró vizet, ami annyira jól esett ebbe a hidegben. Az időjárás még hideg volt, de már közeledtünk a tavasz felé. Felvettem egy kék felsőt, és egy szűk szárú farmert, majd amikor mindezzel kész voltam, belőttem a hajam is, ami volt egy kicsi, mivel a baleset miatt, kicsit vágtak a hajamból. Amikor a hajammal is megszenvedtem, akkora már fél 8 volt. Semmi életerőm nem volt ahhoz, hogy én most elsétáljak a folyóhoz. Mivel JongDae is megy Minhez, ezért ő már hamarabb elindult, én pedig rá egy 10 percre, mivel nincs olyan messze a hely tőlünk. Felvettem a fekete tornacipőt amit találtam, majd a kabátot is, és kezembe fogtam a kulcsot, amit JongDae adott, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem rajta. A hideg megcsapott, ugyanis még repkedtek a mínuszok, és a hó is, ami megmaradt, körülöttem mindenhol volt. Becsuktam az ajtót, és a kulcsot zsebre vágtam. Elindultam, de még egy percre visszafordultam, hogy biztos vagyok e a döntésemben, és kíváncsi vagyok e mi volt a baleset előtt. De emlékeztem "Kai" minden szavára, hogy ha nem teszem meg, amit megígértem, nagy bajba kerülhetek. Nem tudom ki ez a Kai, de inkább megteszem amit kért, és elindulok a folyóhoz.  Lépéseimet gyorsabbra vettem, mert alig 5 percem volt, hogy odaérjek. Amikor odaértem mindenhol körbe néztem, de sehol nem találtam senkit. Az egyik korlátnál megálltam, és vártam, hogy a nő megérkezzen. A hideget már annyira megszoktam, hogy már tökéletesen éreztem magam, de egy még mindig idegesített. Miért rendelt ide 8-ra, ha még nincs itt senki. Vártam egy kicsit, aztán leültem az egyik padra. A pad rettentő hideg volt, és inkább kétszer meggondoltam tényleg leülök. 

- Te lennél Sehun? - hallottam meg hirtelen egy női hangot, és azonnal a hang felé figyeltem. A nő nem is volt olyan öreg, mint elképzeltem. Fiatal, divatos, és elég jól nézett ki, bár ő sem ember. Olyan, mint Kai. Nem is szellem, de nem is élő ember. Pontosan a kettő közötti. Az ilyenek mind továbbra tudnak beszélni, és továbbra is ha kell, megmutatják magukat az embereknek. Ő is ilyen lenne? 

- I..Igen. - nyögtem ki nagy nehezen egyetlen szót is. 

- Ennek a találkozásnak igazából semmi értelme nincs, csak hogy sikeresen visszahozzuk az emlékeid. De mivel én sem engedhetlek el, és Kai sem, ezért követned kell az utasításokat, amit én, és Kai fogunk kiadni. Szóval minden egyes, apró kis mozzanatra figyelned kell. Az a szellem, akivel beszélgettél a házban, ő is egy jel. Tehát ha meglátod még egyszer, ne zavard el, mert fontos információt mondhat. Amúgy a neven HyoJung. Örültem, hogy találkozhattam veled. Hallottam rólad sokat Kai-tól. - szóval már csináltam valamit a baleset előtt, amiért ennyien ismernek engem. Annyira tudni akarom, de még nincs itt a vége, és egyszerűen már tűkön ülök. Nem tudtam válaszolni, csak figyeltem, hogy mit beszél. Tényleg semmi értelme nem volt ennek az egésznek, mert olyan nagy dolgot nem mondott. Ah, kiborító, hogy elrángat, a semmiért. Amikor elmondta amit akart, egyszer csak eltünt. Körbenéztem, de már teljes csend uralkodott a folyó körül. Senki nem járt erre, csak én álltam itt egyedül. Ránéztem az időre, és 9-et mutatott az óra. Hazasiettem, hátha már JongDae is megérkezett. De amikor beléptem a házba, teljesen sötét volt mindenhol, és itt tudtam meg, hogy JongDae még nem ért haza. Felvettem a telefont, amit itt hagyott nekem, hogy majd ha hazaértem, mindenféle képpen hívjam fel. A névjegyzékben megtaláltam a számát, majd azonnal hívtam is. 

- Hazaértél? - szólt bele a telefonba. 

- Igen, te még nem jössz? - kérdeztem, és közben hallottam a háttérben, hogy egészen jól érezték magukat. 

- Nem, még nem. De nyugi, fogok menni. - mondta, majd megbeszéltünk mindent, és leraktuk a telefont. Miért van olyan érzésem, hogy oda kell mennem? Leültem a kanapéra, majd hátradöltem, és fejemet is hátrahajtottam. A másik érdekes dolog, hogy tudom hol lakik. Ah, fárasztó. 

Felkaptam vissza a kabátomat, és a cipőt, majd azonnal útnak is indultam. Beszálltam egy taxiba, ami egyenesen oda vitt. 

20. rész

Mikor felkeltem, azt hittem minden úgy lesz, ahogy volt. De sajnos nem így történt. Nem tudom mikor fogja visszakapni az emlékeit, de nagyon remélem minél hamarabb. Mikor felébredtem ChoAh ott ült mellettem. Vigyázott rám, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
- Rosszat álmodtál? - jött a kérdés hirtelen. Nem álmodtam semmit, vagyis úgy emlékszem, hogy nem.
- Miért? - kérdeztem vissza, mert nem értettem mire mondja.
- Csak folytak a könnyeid, meg folytak. Már én is elérzékenyültem. - mosolygott. - Nem tudok mit mondani. Egyszerűen csak sajnálni tudlak, de még mindig azt mondom, hogy fog rád emlékezni, ahogy a sebei gyógyulnak. Annyira szeretném azt mondani, hogy ne aggódj, de ilyenkor én is aggódok. Jajj drágám. - már ő is megkönnyezve, megfogta a kezem, és erősen szorította.
- Nem tudom hogy álljak elé, mert így nem fogok vele beszélni. - aztán hirtelen megjelent JongDae is, két mankóval a kezében. Ő is csak így tud közlekedni, mert neki meg a lábai sebesültek meg annyira, hogy alig tud járni.
- Beszéltem vele. Azt hiszem rám emlékszik. - mondta lesütött szemekkel. - Az megdöbbentett, hogy rád miért nem emlékszik. De ha esetleg minden nap ott lennél vele, az közelebb hozna titeket újra. - mondta, majd alig álltam fel, HaNa is megérkezett.
- Egyedül? - kérdeztem.
- Anyud délután jön, mert van egy kis elintéznivalója, de azt üzeni, jön ahogy tud. - mondta. - De hova ilyen sietősen? - kérdezte, majd elmondtam neki, hogy Sehun nem emlékszik rám, csak JongDaera.
- Le kell mennem hozzá. Nem hagyhatom, hogy csak így elfelejtsen. Nem teheti ezt velem. - mondtam, majd megfogta kezem, és segített levinni. Annyira nehezen megy még mindig minden. A baleset óta nem sokat gyógyultam, és a fájdalmak sem enyhültek. De nem érdekel, mert most Sehun sokkal fontosabb nekem. Amikor leértünk Sehun nyugodtan feküdt, becsukott szemekkel, és arra kelt fel, hogy bejöttünk.
- Te lennél Min? - szólalt meg, hangja rekedtes volt, és a lélegeztető is zavarta. Bólintottam egyet, amivel megértette, hogy igen, én vagyok.
- Azt nem mondtad, hogy nem fogsz rám emlékezni. Csak hogy felkelsz, és itt leszel velem. - mondtam.
- Miről beszélsz? - kérdezte, és közben az is leesett, hogy ő nem tud semmiről sem. Nem tudja, hogy szellem volt, és meg tudott jelenni előttem.
- Tényleg nem emlékszel semmire? - kérdeztem, majd leültem egy székre.
- De te miért vagy kórházban? - jött az újabb kérdés. - Ah, JongDae mindent elmondott, hogy baleset történt. Valami olyasmit mondott, hogy megmentettem őt, vagy mi. De azt nem értettem. - mondta, majd a plafont kezdte bámulni.
- Igen. Te mentetted meg. - mondtam, közben végig őt néztem.

*Pár nappal ezelőtt*Sehun szemszög*

Ott feküdtem, már egyedül azon az ágyon, és közben Minnel álmodtam, ha mondhatom annak. Ha itt hagyom, ő egyedül lesz Suhoval, amit én nagyon nem szeretnék. Félek, ha meghalok Suho jobban fog rá akaszkodni, és végleg nem fogja elengedni.
Kórházi létem alatt meglátogatott egy olyan ember akire nem számítottam. Mivel nem haltam meg, de úgymond nem is élek, meg tudok jelenni bárki előtt. Így volt Minnel is.
- Szóval élsz, de mégis meghaltál. - szólalt meg Kai, amin meglepődtem, ugyanis úgy volt, hogy ő meghalt. - Ha azon gondolkozol, hogyan tértem vissza, Yugyeom tud mesélni, ha szeretnél. - mosolygott. - Ha meghalsz, tudod hogy soha többet nem látod majd a kis barátnődet. Örökre eltűnsz, és nem foglak tudni visszahozni. Az orvosok szerint nem fogsz felkelni, itt fogsz meghalni. De egy utolsó dologban tudok neked segíteni. És ezt vedd úgy majd, mintha meg sem történt volna. Visszatudlak úgy vinni, hogy nem fogsz emlékezni Minre, sem a balesetre, semmi olyanra, hogy valaha is szellem voltál, és sorolhatnám. Egyetlen egy emberre fogsz majd emlékezni, az is JongDae. Azt, hogy miért nem fogsz emlékezni arra, hogy szellem voltál, csak azért mert ha újra meghalsz, vége mindennek, így jobban fogsz majd magadra vigyázni. - végighallgattam mondadóját, majd észbe kaptam. Az nem lehet. - De az is lehet, hogy visszakapod majd az emlékeket. Ja, de azt is csak én tudom visszahozni, mivel én vettem el. Ahhoz engem majd meg kellesz keresned. Fogom a jeleket küldeni, hogy tudd, mi a dolgod. De csak ha nagyon szeretnéd, én nem erőltetem rád, szóval felőlem meg is halhatsz. Én nem vesztek semmit. - nevetett, majd kezet rázva vele, mindent elfelejtek, amit felkelek. - Sok szerencsét. - mondta, majd ott hagyott. Azon gondolkozok, lehet meg kellett volna halnom, de a barátnőmért csak megteszek mindent. Éreztem különleges érzést a testemen, majd éreztem, hogy kezem el kezd magától mozogni, és amikor kinyitottam a szemem, egy orvossal találtam magam szembe.

*jelen*Min szemszög*

Amikor visszamentünk a szobába anyu is megérkezett, és mindent végigkérdezett. Hogy érzem magam, mi van Sehunnal, és mikor fogok már jobban lenni. Kérdései egyszerűek voltak, ami egyetlen egy szóval tudtam válaszolni: sehogy, és semikor. Az életem egy katasztrófa, és ha ez jutott nekem, el kell fogadni. Az hogy soha nem fog rám emlékezni Sehun, egy világ omlik össze bennem. Egy olyan világ, amit ketten építettünk fel, nehézségekkel ugyan, de egy gyönyörű világ lett belőle. Most viszont, úgy érzem éppen omlásveszélyben van, és ahhoz hogy újraéledjen minden, Sehunra van szükség.
- Tessék, tea. - nyújtott oda anyu egy pohárt, amit meg is ittam. Nagyon szomjas voltam, de enni egyáltalán nem tudtam. Nem kívántam semmit, csak ittam, és ittam. Anyu hozott egy zacskó pogácsát, hogy legalább annyit egyek, de még bele se tudtam harapni. Úgy éreztem, ha megeszek egyet is, viszont fogom látni. Semmihez nem volt kedvem, Sehunhoz féltem lemenni, de muszáj valahogy visszahozni az emlékezetét. Talán majd JongDae képes lesz rá. Anyu már JongDae-nak is segít, mintha neki is az anyukája lenne. Ő is sokáig itt volt velem, majd amikor már esteledett, ő is elment. Ketten maradtunk JongDaevel, és csendben feküdtünk. Egyikőnk sem szólalt meg. 

- Szerinted vissza fog térni? - törtem meg a csendet kérdésemmel. 

- Nem tudom. - suttogta, szinte alig hallottam válaszát. Ha ő nem tudja, akkor senki más. Minden reményem benne van. - Mondtam, hogy segíteni tudsz neki, talán. Egy kicsit. - mondta, majd eszembe jutott a mondata. Igen, azzal, hogy ott vagyok vele mindig. 

- De nem akarok egyedül lemenni. - mondtam, majd oldalra néztem, hogy lássam őt. 

- De ha én megyek veled, akkor nem fog rád figyelni, mert ott vagyok melletted. Akkor hozzám fog beszélni. Próbáld meg, rendben? Én úgysem megyek sehová. - mondta, majd vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem bízni magamban. Ha újra lemegyek mit fog szólni hozzá? Erőt vettem magamon, majd ismét felvettem a papucsot, és a köntöst, majd elindultam a lift felé. A liftben kezdtem el jobban izgulni, és jobban kezdett remegni a kezem. Ez a találkozás, már nem olyan mint a régi. Ez valami új. valami más. Amikor leértem a kórterem előtt megálltam egy pillanatra. Azt éreztem, hogy most jobban félek, mint előtte. Máskor, nem jött ilyen érzés, de valami most megváltozott. Vettem egy mély levegőt, és benyitottam. Amint meglátott, próbált megmozdulni, de még nem nagyon tudott.
- Szia. Megint. - mosolyogtam rá, majd ő is köszönt. A szívem nagyon vert, és nem is tudtam neki mit mondani igazából. Nem tudom mit érezhet, de már nem azt, amit eddig. - Hogy vagy? - kérdeztem meg óvatosan, majd vártam válaszát. Reméltem, hogy azt fogja mondani minden rendben, de tudom, hogy nincs.
- Eléggé fáj a fejem. - mondta, majd szája kicsit mosolyra húzódott. Ez egyértelmű volt, hogy fáj a feje, mert amilyen sérülése van, az elég durva. Kicsit leültem mellé, majd a beszélgetéssel el is ment az idő. Olyanokat mondott, amit én régen tudtam, de ő nem. Amit tudtam, kérdeztem tőle, hiába mindenre tudtam a választ. Hátha ezzel kicsit segítek, és majd csak beugrik neki. Fáj, hogy nem ismer, és mindent megkérdezett. Ha minden rendben lesz, biztosan JongDae-hez fog menni, mivel velem nem lakhat. Próbáltam olyan dolgokra kitérni, amivel hátha vissza tudom hozni az emlékeit, de nem igazán segített. Az erő, amit sugároztam, nem igazán segített rajta. Amiket mondott, mindig itt vannak a fejemben. A megjelenésétől kezdve. Azt ígérte, hogy mellettem lesz, ha felépül. Nem így történt. Aggódás, és félelem együtt nagyon rossz. Nem tudom, hogy fogok ezen átesni.
- Egy pillanat. - álltam fel, és kimentem megkeresni az orvost. Azt akarom, hogy feljöjjön hozzánk, hogy ne keljen járkálnom, mert én sem érzem valami tökéletesen magam. Amint megtaláltam, azonnal rá is kérdeztem. - Bocsánat. - amikor meghallotta hangom, hátrafordult. - Mivel Sehun felébredt, nem lehetséges, hogy Ő is feljöjjön hozzánk? - kérdeztem, de ahogy rám nézett, tudtam, hogy még nem lehet.
- Mivel neki súlyosabb az állapota, és a fejével van a legnagyobb gond, egy darabig még megfigyelésen lesz. Nem lenne rossz, ha még maradna pár napot. - mondta, majd lehajtottam fejem, de tudtam, hogy ha közelben van, akkor minden rendben lesz. Megértettem, és visszamentem hozzá. 

- Minden rendben? - kérdezte, majd válaszként  bólintottam egyet. Egy darabig még ott ültem mellette, és vigyáztam rá. - Holnap is fogsz jönni? - kérdezte, bár ezen meglepődtem. Ha már ilyeneket kérdez, csak nem lesz baj. - Azért kérdeztem, mert egyedül szeretnék lenni, és téged amúgy sem ismerlek, és szeretném ha nem zaklatnának. - mondatán meglepődtem, nem erre a válaszra vártam. Megijedtem. Éreztem a fájdalmat belül. Sírni akartam, de előtte nem lehet.
- Akkor én megyek. Nem zavarlak. - mondtam, majd egy könnycsepp hirtelen kifolyt, de addigra elfordultam, ne is lássa. Mikor kiléptem az ajtón, akkor kezdett el úgy folyni, mint a patak. Csendesen, visszafogottan, hogy ne hallja meg. Bezártam magam mögött az ajtót, de egy pillanatra még ránéztem az ajtóra. Talán ennek nem így kell lennie. Talán már nem fogok hozzá tartozni. Bele kell ebbe nyugodnom. Letöröltem a könnyeimet, fájdalmasan ugyan, de elindultam a lift felé. A liftben volt egy tükör, amibe belenéztem, és nem ismertem magamra. Hajam kócos volt, és smink nélkül mint valami bábu, aki nem érez semmit, és nem fáj neki semmi. Amikor felértem, JongDae már aludt, de felkelt arra, hogy benyitottam. Rám nézett, és amikor meglátta, hogy nézek ki, felült.
- Mi történt? - kérdezte, majd oda akart jönni, de nem engedtem.
- Ne, maradj csak. Majd odamegyek. - mondtam, majd leültem az ágyára. - Azt mondta egyedül akar lenni, és ne zaklassam. - mondtam, majd egy újabb könnycsepp kifolyt. Ő odanyúlt, és letörölte. - Talán nem lesz közös jövőnk, nem fogjuk egymást érezni újra. Nem fog magához ölelni aggódva, és nem fog féltékeny lenni Suhora. - mondtam, bár fájdalmam belül nem enyhül. Olyan, mint egy lyuk a testemben, ami nem fog begyógyulni többet. Az addig ott lesz, míg Sehun újra nem szeret belém. - Talán keresnem kellesz valakit? - néztem rá, de nem akartam hallani válaszát. - Ne, inkább ne mondj semmit. Megyek, alszok. - mosolyogtam rá.
- Ne menj még. Legyél itt velem. - mondta, majd ahogy felálltam, úgy ültem vissza.
- Úgysem tudnék most aludni. Forgolódnék, és Sehun járna a fejemben. Valamivel el kell őt felejtenem egy darabig. Nem fogok lemenni hozzá többet. Nem akarom Őt zavarni. Jobb lesz ez így neki. - mondtam, majd rendesen elhelyezkedtem az ágyon. Sokat beszélgettünk, próbált nyugtatni, majd keresztbe feküdtem az ágyon. Lábát az én lábamra tette, ami kicsit súlyos volt a gipsztől, de elbírtam. Majd nem sokára, úgy is aludtam el.

19. rész

Amikor kinyitottam a szemem, ismét a kórház falai vett körül. Az infúzió bekötve, és lélegeztető volt rajtam. Nem tudtam felülni, és nem éreztem semmit. A szemem sarkából vettem észre, hogy rajtam kívül nincs senki. Fájt mindenem, és arra gondoltam, még most akartam kijutni innen, és máris itt vagyok. Nem tudtam mozdulni, a fejem is fájt egy kicsit. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a kocsiban hárman ültünk, de mégis egyedül vagyok ebben a szobában. Egy nővér jött be, hogy cseréljen tűt, meg ilyesmit. Nagyon gondolkoztam, hogy megkérdezzem, hol vannak a többiek. Félek, és rosszat éreztem.
- Bocsánat. - szólaltam meg mégis, a hangom kicsit rekedtes volt, és a lélegeztető is változtatott a hangomon. - Akik velem voltak a kocsiba, hol vannak? - kérdeztem a nővért, mire felegyenesedett, és rám nézett.
- Egyikük sem volt bekötve, még maga éppen hogy apró sérüléseket szenvedett. De ők ketten, nos eléggé durván megsérültek. Lent vannak az intenzíven, még nem ébredtek fel. Azt nem tudni, hogy mikor fognak felkelni, de nem ma, az biztos. A műtétet még nem beszélték meg. - egy könnycsepp végig folyt az arcomon, mert amiket hallottam, tudtam hogy baj van.
- Nem láthatom őket? Az egyik az életem. Ha újra elveszítem, nem hiszem.. illetve ha elveszítem én megőrülök. Ott kell legyek mellette, mert tudom, ha mellette leszek jobban lesz. Kérem, hadd menjek oda. - próbáltam egy kicsit könyörögni, de nem igazán engedett. Addig könyörögtem, míg tényleg lementünk. Beleültem a kerekesszékbe, és lementünk együtt. Amikor odaértünk nem hittem a szememnek. Mindketten elkülönítve egymástól, feküdtek egy egy ágyon. A látvány nem volt szép, de tudom, hogy életben vannak. Odamentem Sehun mellé, és mire odaértem a könnyeim egyre jobban kezdtek folyni.
- Nem hagyhatsz itt újra, és újra. Sehun, kérlek. Fel kell kelned, mert nem akarom meglátni a szellemed, ahogy az ágyam mellett áll. Jobban jársz, ha felkelsz, mert én azt nem élem túl. - suttogtam, de tudtam, hogy nem hallja. Lehajtottam fejemet az ágyra, közben szorosan fogtam a kezét. Hol Sehunt néztem, hol pedig JongDae-t.
- Min. - hallottam valaki hangját, mire felnéztem, de Sehun még mindig úgy feküdt ahogy volt. Hátra néztem, és nem akartam Őt látni újra, így. - Hé, hé. Nem haltam meg, ne ijedj meg. Ez is csak olyan, de kérlek bíznod kell bennem. Nem foglak itt hagyni, rendben? Erős leszek, és nem hagylak itt. - Sehun ismét szellemként jelent meg előttem. Bíztam ugyan benne, és tudtam, hogy nem hagy itt.
- Mikor kelsz fel? Kérlek, minél hamarabb. - mondtam, majd leült az ágyra.
- Utálom magam így látni. A temetés még anno rosszabb volt. Akik körülöttem voltak, és engem néztek, hogy milyen szépen fekszek abba a koporsóba. Apám el sem jött. Engem, és anyut egyszerre temettek, de nem láttuk egymást. Én nem láttam őt, és ő sem látott engem. Nem tudom, hogy ez miért van, de ez volt. Most újra itt fekszek, illetve fekszünk. Ha én nem kelek fel most, lehet többet soha nem érhetek majd hozzád, nem foglak majd látni, és kérlek, minden képen Suhoval kell lenned, mert ő biztosan segíteni fog majd mindenben, és védeni is fog. De kérlek, még ne se sírj, mert ezzel csak gyengítesz engem. Igyekszem erőt venni, és ha itt leszel majd mellettem, minél hamarabb felkelek. JongDae-n majd én segítek, de neked csak rajtam kellesz segítened. - láttam, hogy remeg a keze, és fél. Felállt, és odament JongDae-hez, majd kezét rátette az övére. Szorosan megfogta, majd becsukta a szemét. Pár másodpercig így volt, majd hallottam ahogy JongDae elkezd köhögni, Ez érdekes volt. Tehát a szellemek ilyenekre is képesek. - Vele minden rendben lesz. Én magamat nem tudom megmenteni, mert arra nem vagyok képes. A rokonoknak tudok segíteni, de másokon sajnos nem. - mondta, majd leült a saját ágyára, és ahogy a teste feküdt az ágyon, ő úgy visszaszállt a testébe. Odagurultam JongDae mellé, és megnyomtam a vészjelző gombot, amivel tudok hívni egy nővért. Megfogtam a kezét, és próbáltam nyugtatni, mivel a köhögéssel nem tudott alábbhagyni.
Azonnal jött is egy nővér, majd adott neki valamit, amivel kicsit lenyugodott. JongDae ijedten körbenézett, majd amikor meglátott engem, kicsit megnyugodott.
- Miért vagyok itt? Hol van Sehun? - kérdezte, majd átmutattam a másik ágyra. - Miért nem kelt még fel? - jött az újabb kérdés.
- Erőt vesz magán. - mondtam, majd a nővér felöltöztette JongDae-t, és behívta az orvost.
- Nem hittem, hogy ilyen hamar találkozunk, kisasszony. - nevetett, majd rámosolyogtam. - Nem hittem, hogy ilyen hamar fel fog ébredni, de ez egy jó jel. - váltott JongDae-hez.
- Kérem, ha Sehun felébred, hadd legyünk hárman együtt. nem szeretnék egyedül ott feküdni. - kértem az orvost, mert tényleg nem akartam egyedül lenni.
- JongDae-t már visszük is fel akkor magához. Ha fájdalmat érezne, vagy akármit, azonnal szóljanak nekem. - nézett rá JongDaera, majd együtt mentünk fel egy nővér kíséretében. Őt ágyon vitték, mivel ő még fekvőbetegnek számít, én gurultam a kis székben. Amikor felértünk én is visszafeküdtem az ágyba, és nekem is adtak újra egy infúziót. Kicsit beszélgettünk a balesetről, ami nem volt kellemes, majd nem sokára hangokat hallottam a folyosóról.
- Min. Jézusom, minden rendben? Tudod, hogy aggódtam, csak annyira nem tudtam eljönni. - jött Suho aggódva hozzám. Közben eszembe jutott Sehun mondata, hogy ha nem fog felkelni, mindenképpen Suhoval legyek, mert ő megvéd. Nem tudok még úgy ránézni, mert tudom, hogy Sehun fel fog kelni. - Min, kérlek mondj valamit. - törte meg Suho a gondolkodásomat az állandó kérdéseivel.
- Minden rendben Suho, ne aggódj. - mosolyogtam rá. - De JongDae is itt van, ha nem látnád. - mondtam, majd mutattam az említett személy felé.
- Sehun? - kérdezett újra.
- Még nem ébredt fel, de azt állítják nem is fog, de én tudom, hogy nem így van. - mondatom végén kicsúszott egy könnycsepp.
- Veled minden ok? - kérdezte JongDaet, majd odament hozzá. - Meg kell menteni Sehunt. - mondatán meglepődtem, mert sose mondott még ilyet. Egyáltalán hogy fogja megmenteni, ő nem tudja. Csendben hallgattam ahogy beszélgetnek JongDae-vel, de aztán hirtelen elálmosodtam, és elaludtam. Álmomban Sehun jelent meg, hogy meghalt, és soha többet nem fog visszajönni. Nem fog tudni kivel alkut kötni, és végleg eltűnik. S szememből folytak a könnyek, és éreztem, hogy minél hamarabb fel kell keljek. 

- Ébredj! - rázott fel Suho. Észrevettem, hogy kihatott a valóságra is az álmom, mert éreztem, ahogy folynak a könnyeim. - Mi a baj? Ne félj, rendben? Itt vagyunk melletted, és Sehun mellett is. Nem fogjuk cserben hagyni. De most ha szeretnél, menjünk le hozzá, és adjunk neki erőt. - mondta, majd egyből ültem is fel, és Suho segített leszállni az ágyról. Felvettem a papucsomat, és a köntöst, és elindultunk a lift felé. JongDae nem tudott velünk jönni, mert még nem tud felkelni, ezért csak ketten mentünk. Nekem klausztrofóbiám van, de titkolom, mert így még is gyorsabban lejutok. Már a kerekesszékre sem volt szükségem. Mikor leértünk a nővérek épp vizsgálták Sehunt. Megálltam az ágy végénél, és kérdőn néztem a nővérre. 

- Az állapota ugyan stabil, de még mindig nem kelt fel. Valamikor felfog, de nem tudni mikor. Olyan sérülést kapott a feje, hogy szerencse, hogy tudni fogja hol van. De még az sem biztos. És ha fel is kel, ne ijedjenek meg, ha nem fog rátok emlékezni. - a szívem majd kiugrott a helyéről annyira vert. Nem akarom, hogy ne emlékezzen rám. Mi lesz, ha nem ismer meg? Mi lesz, ha így már nem fog szeretni. A legrosszabb dolgokba bele se merek gondolni. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Erősen szorítottam, és imádkoztam, hogy mihamarabb felkeljen. Suho végig ott volt mellettem, és ő is leült az egyik székre. 2 órát ülhettünk ott, aztán visszamentünk. Suho felkísért, majd nem sokára jöttek anyuék is. KyungSoo HaNa, és ChoAh majdnem megöltek, anyu simogatta a fejem, hogy nem lesz semmi baj. Közben kisírtam magam, hogy ha felkel Sehun lehet nem fog rám emlékezni. És a többi. Mindent elmondtam nekik, végig ott ültek mellettem. Aztán ők is lementek megnézni Sehunt, hogy mi a helyzet, de Suho akkor sem hagyott ott engem. 

- Minden rendben lesz. - mondta, majd az egyetlen könnycseppet ami kifolyt a szememből, letörölte. - Amíg itt vagy, én is itt leszek. - próbált nyugtatni, de csakis Sehunon járt az agyam. Örültem, hogy Suho mellettem volt, de jobban örültem volna Sehunnak. Magamat tudom hibáztatni a baleset miatt, mert értem jöttek, és engem akartam hazavinni.
- Miért kellett ennek így történnie? Miért? - próbáltam csendben sírdogálni, de Suho mindent észrevett.
- Tudom, hogy fáj, de neked is erőt kell most venni, és bízni kell Sehunban. - mondta, majd vízszintesbe helyeztem magam az ágyon, és elfordultam Suhotól. Nem szép dolog, de nem akarom, hogy nyálazzon. Nem szóltam hozzá, bár tény, hogy barátomnak tekintem, és ha ő is úgy nézne rám, akkor én segítenék neki, de annyira nyomul. Amikor Suho elment, és úgy láttam, hogy JongDae is alszik, lementem Sehunhoz. Még mindig mozdulatlanul feküdt ott, ugyanaz a helyzet. Ugyanúgy leültem mellé, és vártam. Ha talán ott ülök mellette megérzi, és fel fog kelni.

*Pár nap múlva*

Egy reggel felkeltem, és azt is megtudtam, hogy JongDae már járkálhat, és már Ő is jobban van. Sehun még mindig nem kelt fel, és az orvosok sem értik. Minden nap lementem hozzá meglátogatni, és minden percben, ahányszor ott voltam, mindig imádkoztam. Azóta egyszer sem jelent meg, és kezdtem félni, hogy soha többet nem fogom látni. Suho is minden nap jött, és ott volt velünk. HaNa és JaeBum meglátogattak, hoztak rágcsát, vizet, meg ilyenek dolgokat. Sokat beszélgettünk, hogy mi volt az elmúlt napokban. ChoAh is bejött, de nem hozta magával Markot, mert nem akart ezzel zaklatni. Nem is mondott róla még semmit, mert úgy gondolta, hogy még nem kellene, azok után, ami történt.
- Mondtam neked, hogy ha megbánt, soha többet nem jöhet ide, se oda, se sehova. - szavakat egyesével mondtam, szaggatottan, hogy megértse.
- Mostanában semmi hülyeséget nem csinál. - lehajtotta a fejét, majd a földet fürkészte.
- Hát hogy nem mondja. Ki tudja mit csinál a hátad mögött. Nem tudnék még bízni benne. Én a helyedben nagyon átgondoltam volna a dolgokat. De nem szólok bele a döntésedbe. Tudod, hogy szeretlek. - mondtam, majd szorosan magamhoz öleltem. - Nem akarok egy darabig beszélni róla. De szeretném, ha pár napig itt lennétek, legalább amíg fel nem kel Sehun, mert megőrülök. Hallani akarom a hangját, érezni akarom, ahogy megölel, és illatát is egyben. Nem tudnék nélküle élni. Nagyon hiányzik. - próbáltam magam visszafogni, hogy ne sírjam el magam, majd gyorsan szememhez rakott egy zsebkendőt, hogy még egy csepp se folyjon ki.
- Fel fog kelni. Ne aggódj. - próbált nyugtatni, de az ő cuki hangjától mindenki megnyugodna.
- Akkor nem fog rám emlékezni. Azt mondták a fejét nagyon csúnyán érte. Félek. Nagyon. - mondtam, de szívem zakatolása nem hagyott alább. - Menjünk le, nem tudok nyugodtan itt feküdni. - mondtam, és már vettem is fel a papucsomat, és a köntöst. ChoAh lekísért, és együtt mentünk oda hozzá. Együtt ültünk le a székre, és együtt kezdtünk imádkozni. Közben az orvos is bejött hozzánk.
- Ha valaki ilyen sokáig nem kel fel, az azt jelenti, hogy percek kellenek, hogy felébredjen. Ez nem kóma, hogy ilyen állapotba legyen valaki. - közben igazgatott ott valamit rajta, a kötést is kicserélte, de amikor levette a fejéről, akkor láttam meg a sebet, ami hatalmas volt. Kezem a szám elé raktam annyira meglepődtem. Ilyet még sosem láttam. A vér ugyan nem jött belőle, de olyan volt mint egy hatalmas lyuk. - Láttam, hogy meglepődött. Azt mondták, nagyon nehezen tudták kiszedni a kocsiból. - mondta, majd folytatta tovább munkáját.
- ChoAh. Menjünk ki. Ezt nem bírom. - mondtam, majd felálltam és kimentem a folyosóra. Az ilyen látványtól nagyon rosszul vagyok. - Ezek után, tuti hogy nem fog emlékezni rám. El fog felejteni. Nem leszek az emlékeiben. - mondtam, majd összerogytam a földre. Könnyeim eleredtek, és úgy sírtam, ahogy csak tudtam. Nagyon fájt belül, éreztem, hogy baj lesz.
- Felébredt. - jött ki az orvos, és ahogy meghallottam ezt a szót, hirtelen remegni kezdett a kezem.
- Nyugodj meg. Ha nem ismer meg, kijössz és ennyi. - mondta ChoAh, majd elindultunk befelé. Nagyon féltem, a szívem majd kiugrott, be ahány lépést tettem, egyre jobban csak sírtam. Megálltam előtte, mire Ő kérdőn nézett rám. Végig Őt néztem, nem tudtam szemem levenni róla.
- Sehun... - suttogtam ki a nevét, de Ő mivel nem tudott megmozdulni, csak nézett rám. Kezét felemelte, ahogy tudta, és mutatott kifelé az ajtó felé. Mikor megláttam, hogy JongDae áll ott, azonnal odamentem hozzá. - Nem ismer meg. Nem tudja ki vagyok. JongDae. - mondtam, majd megfogta kezem, és odahúzott hozzá.
- Ők kik? - hallottam meg rekedtes hangját, ahogy JongDaera nézett. Hirtelen ismét a földön kötöttem kis, és hangosan kezdtem sírni. ChoAh felállított, és segített visszamenni az én kórtermembe.
- Ennyi volt. - böktem ki, majd lefeküdtem az ágyra, és a sok sírás után, nagy nehezen, de elaludtam. 

18. rész

Kíváncsian néztünk egymásra, az asztalnál. Senki nem állt fel, a kopogás pedig egyre sűrvebb lett.
- Majd én megyek. - állt fel Sehun, majd elindult az ajtó felé. Én végignéztem, minden mozdulatát. Kinyitotta az ajtót, és meglepődtem, amikor megláttam ki az.
- Te...?! - szólalt meg Sehun. Ideges lett, nem tudom, talán oda kellene mennem.
- Szia. Nem úgy volt, hogy elutazol? - kérdeztem. Nem tudom miért vert a szívem, de megfogtam Sehun kezét, és félve néztem rá.
- Bejöhetek? - kérdezte Suho.
- Nem veszed észre, hogy Szent este van? Ilyenkor nem illik zavarkodni, úgyhogy most menj el, kérlek. - mondta Sehun, majd zárta befelé az ajtót, de Suho megakadályozta.
- Beszélni akarok vele. - mondta Suho, majd rám nézett.
- De ő nem akar veled. - válaszolt Sehun, majd becsapta az ajtót. Talán....miattam nem ment volna el?! A sok kérdés a fejemben, nem tűntek el. Mindenre választ akartam kapni. Sehun megfogta a kezem, és visszahúzott az asztalhoz. Leültünk, és folytattuk a vacsorát. Mindenki minket figyelt, és kíváncsiak voltak, mégis mi történt. Nem szólaltam meg, végig csendben ültem, és gondolkoztam. Mindenki beszélgetett, és jól érezte magát. Talán ezt a karácsonyt nem így terveztem el. Nem akartam, hogy így legyen.  Nem akarom törni az agyam.
- Min?! Minden rendben? - gondolkodásomat HaNa tört meg. Aggódott, és elvárta, hogy elmondjam neki, hiszen a legjobb barátnőm.
- Suho volt. - suttogtam neki.
- És mit akart? - kérdezte újra, ő is suttogva.
- Nem mondott semmit, mert Sehun úgymond elzavarta azzal, hogy becsapta az ajtót. - mondtam, majd megfogta a kezem.
- Most felejtsd el, verd ki a fejedből. Ez nem ronthatja el az ünnepet. - mondta, majd a kezembe adott egy pohár pezsgőt. Koccintottunk, és egybe lehúztam az egészet.
- Adjuk át az ajándékokat! - szólalt meg anyu, majd mindenki a karácsonyfához indult. Leültünk a karácsonyfa elé, és elkezdtük az ajándékokat bontogatni. Sehun leült mellém, és kezembe adta az ajándékát. Egy cuki plüssmacit kaptam, ami tart egy szívecskét a kezében, és az volt ráírva, hogy "szeretlek". Nagyon örültem neki, mert eddig nem volt semmim amivel aludhattam esténként. Én is odaadtam neki a szívecske formás ajándékot, és a cuki karkötőt, amin mindkettőnk kezdőbetűje volt. Amikor mindenki odaadta az ajándékát, elindultunk a városba, mert ott is volt ünnepség. A hó még mindig esett, de már nem annyira. Rendesen felöltöztünk, és elindultunk. Sokáig tartott az út és mindenki átfagyott. Az ünnepség is sokáig tartott. Hazaérve, zuhanyzás után mindenki lefeküdt aludni, és vártuk a holnap reggelt. Sehun szorosan magához húzott, és úgy aludtunk el. 

Reggel már mindenki fent volt, amikor kinyitottam a szemem. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és amint láttam Sehun is még aludt. Nem akartam felkelteni, ezért elindultam volna a fürdőhöz, ha nem ragadja meg a karom, és húz magára. Elnevettem magam, majd összeborzoltam a dús haját.
- Menjünk együtt. - mondta, majd megpuszilta az arcomat. A kis szemében láttam, hogy ő is akarja, ezért felvettem a ruhát a kezembe, és elindultunk a fürdő felé. - Remélem, nincs bent senki. - szólt a srácok felé Sehun, és egy apró fejrázással jelezték, hogy nincs bent senki. Bezártuk magunk mögött az ajtót, és ruhámat kezdte levenni rólam. Lassan, és közben nyakamat kezdte csókolgatni. Én is segítettem neki levenni a ruháit, majd egyik kezemmel megengedtem a vizet a zuhanyrózsából. Beálltunk alá, és nem a zuhanyzással foglalkoztunk, hanem egyéb mással. Mindketten éreztük a másikat, és amikor végeztünk felöltöztünk, és elindultunk a konyha felé reggelizni.
- Jól éreztétek magatokat a zuhany alatt? - jött a kérdés KyungSoo-tól. Megütöttem vállát, és elmosolyogtam. - Mindent hallottunk. - nevetett, majd leült enni. - Legközelebb kicsit csendesebben. - nevetett még mindig, én pedig egyre erősebben ütöttem őt. Közben mindenki elkezdett nevetni, de hát ez van, ha valakinek barátja van, és szerelmes. Elfogyasztottuk a reggelit, majd mosogatás után HaNa-val megbeszéltünk egy sétát. Velünk tartott KyungSoo is, Sehun pedig elment JongDae-hez. Ismét sokan sétáltunk a városban. Amikor már szinte átfagytunk, akkor pillantottam meg egy személyt egyedül sétálni. Megálltam, és HaNa-nak megmutattam, hogy mégis ki az.
- Most már tényleg menj oda hozzá. Ha tegnap annyira fontos volt, amit mondani akart, biztos most is nagyon fontos lehet. - szólt HaNa, majd KyungSoo bólintására lettem figyelmes. Ő is azt akarja, hogy beszéljek vele. Óvatosan odalépkedtem mögé.
- Szia. - szóltam hozzá, majd meglepődve nézett hátra.
- Ne haragudj, hogy megzavartalak titeket, csak látni akartalak. - mondta, majd azt kezdtem gondolni, hogy miattam nem ment el. Miattam maradt volna itthon? - Nem tudtalak itt hagyni. - mondta, majd megfogta a kezem. Ne, ne, ne. Én ezt nem akarom. Nem. - Tudom, hogy hülyeség, és lehet Sehun ennél a mondatomnál megfojtott volna, de neked tudnod kell. - mondta, majd egyből Sehunra gondoltam.
- Nos, nem tudok mit mondani. Tudod, hogy Őt szeretem. Több mint 3 évet vártam rá. Ez nekem nagyon sok volt, és nem akarom őt újra elveszíteni. - válaszoltam. Kimondtam neki, őszintén amit gondolok. - De attól még ugyanúgy beszélgethetünk, együtt lehetünk, de csak Sehun mellett. - mondtam neki, majd vártam reakcióját. Szótlanul állt mellettem, és éreztem, hogy rosszul esett neki. A szívem újra elkezdett fájni, szúrt, és egyre rosszabbul voltam. Szemöldököm összerándult, és mellkasomra tettem a kezem.
- Minden rendben? - Suho észrevette, hogy baj van. - Min. - a hangját egyre halkabban hallottam. Szédültem, majd egyre sötétedett körülöttem minden.

A fény beszűrődésére nyitottam ki a szemem. Körbenéztem, és csak Suho ült mellettem. A kórház falai vettek körül, és nem hittem el, hogy megint itt vagyok. Nem mertem belegondolni, hogy jutottam ide.
- Felkeltél? - jött a kérdés Suhotól. - HaNa és Kyungsoo elmentek haza, és hoznak neked ételt, italt. Az is lehet, hogy Sehun is idejön. Úgyhogy addig eltűnök, de addig itt leszek melletted. - mondta, majd kezembe adott egy pohár vizet. Nagyon jól esett most a testemnek a pohár víz, majd visszahuppantam az ágyra. Szótlanul ült mellettem Suho, de sajnos nem látok bele a fejébe. Nem telt el sok idő, de Sehun már itt is volt mellettem. Megfogta a kezem erősen, és leült az ágy szélére. 

- Nem gondoltam, hogy újra itt kötünk ki. - mondta egy mély lélegzetvétel mellett. Éreztem, hogy aggódik értem, mert mindig azt teszi. 

- Nem kellene annyit aggódnod. - mosolyogtam rá válaszként. 

- De....tudod, hogy Suho..

- Nem. Suho nem tett semmit. Ne aggódj se miatta, se miattam. Velem minden rendben lesz, hamarosan. Ő pedig, hát...nem tudom. - mondtam, majd kicsit megölelgettem. Szorosan magához húzott, ami nagyon jól esett, és nyugtató is volt. Hamarosan JongDae is megérkezett, hogy meglátogasson. Kicsit meglepődtem, mert hozott virágot, hogy kicsit feldobja a kedvem, míg itt vagyok. Sehun egy percre nem hagyott itt. HaNa, anyu, és KyungSoo nemsokára, JongDae után érkeztek. ChoAh üzenetet küldött, hogy ezt nem tehetem vele. Amint kijött a kórházból, én vissza bekerültem. Hiányzik minden otthon töltött perc. Itt nem lehet hangosan nevetni, nem lehet kiabálni a másikkal, és semmi egyebet. Itt csndben beszélgetni, a szellemek között, akik itt lebzselnek körülöttünk. Ők ugyan nem látják, de én igen. Bár Sehun még lehet, de senki más. Mindannyian elveszettnek tűntek, hol sírtak, hol nevettek. Én ugyan nem foglalkoztam.velük, mert nem kérnek segítséget, de Sehunnak igenis kellett a segítség. Tudtam, hogy rajta segíteni kell. 

- Min gondolkozol ennyire? - jött egy hirtelen kérdés Sehuntól.

- Rajtad. - mosolyogtam. - Hogy ilyen tökéletes emberem van, mint te. - fogtam meg a kezét. Késő estig itt voltak, már a látogatási idő is lejárt, de Sehun nem akart itt hagyni. 

- Kérem, most már menjen haza. - jött be az egyik nővér. Sehun nagyon maradni akart, szinte már veszekedett a nővérrel, de nem lehetett. Haza kellett neki menni. Elköszöntünk egymástól, és addig integettem neki, míg ki nem lépett az ajtón. Elsétáltam a zuhanyhoz, majd fél órán keresztül áztattam magam. Annyira jól esett, mert a fél napot átfeküdtem. Megtöröltem magam, felvettem a pizsit, és kimentem vissza a kórterembe. Lefeküdtem az ágyra, és mivel még nem tudtam aludni, a plafont bámultam. Sokat gondolkoztam az életen, hogy hogyan is jött ez nekem össze, és hogy ennyire szerencsés vagyok. Suho a legjobb barátom lehetne, ha nem csinálná ezt. Hirtelen kopogásra lettem figyelmes. Felültem, és körbenéztem. Az ajtónál nem állt senki. Nem feküdtem vissza, mert kíváncsi vagyok, hogy újra fogom e hallani a hangokat. Nem mozdultam, csak hallgattam. A kopogás újra elkezdődött, de már az ablak felől. Leszálltam az ágyról, és elindultam. De én a hatodik emeleten vagyok, az ablakon senki más nem kopoghat, csak szellem. Nem volt ott senki, de kinyitottam az ablakot, hogy ha akar valamit, fáradjon be, de egy szellemnek nem kell kinyitni semmit, hogy be tudjon jönni. Félve ugyan, de kimentem a folyosóra, hogy hátha látok valakit. A kopogás csak nem hagyott alább. A hang irányába mentem, de nem láttam még mindig senkit. Végig lépkedtem a folyosón, de csak a csend volt felettem, semmi több. Az összes kórterembe be tudtam nézni, de mindenki aludt, mindenki csendben nyugodtan feküdt. Nem tudtam mi lehet az, ezért még mindig követtem a hangokat, ami egyenesen az épület elé vezetett. Majd megfagytam, ahogy álltam, hiszen kint üvöltött a szél, és minden hó volt. Röpködtek a mínuszok felettem, de nem érdekelt, mert tudni akarom ki az, aki nem hagy aludni.
- Rendben! Kint vagyok, most már gyere elő! - kiabáltam, de mind hiába. Senki nem jött elő. Még mindig ott álltam, átfagyva. - Nem jössz elő? Rendben, akkor én már itt sem vagyok. - mondtam, majd elindultam befelé. Mindenem lefagyott, és szinte remegve léptem vissza az épületbe. Lépcsőzni már nem volt kedvem, ezért a liftet választottam. Hogy ki kopogott, és miért? De amint beléptem abbamaradt minden kopogás, minden zaj. A kíváncsiság majd megölt, ezért mikor visszafeküdtem végig ezen agyaltam. Amikor nagy nehezen elaludtam, nem sokára egy nővér jött be, hogy vegyen tőlem vért. Nem tudom miért kell, amikor már miden rendben van. A szúrás kicsit fájt, de aztán megszoktam. Amikor rá néztem az órára 5 órát mutatott. Felhúztam magam, hogy 5-kor miért kell felkelteni az embert, hogy vegyen vért. Ezen mikor túl voltam visszafeküdtem nyugodtan az ágyra, és becsuktam a szemem, majd újra elaludtam.
Amikor újra felkeltem akkor láttam meg magam mellett Sehunt. Azonnal mosolyogni kezdtem, mert éreztem, hogy most már minden rendben.
- Jól aludtál? - kérdezte, majd adott egy puszit az arcomra.
- Nem. - mondtam kicsit nyűgösen.
- Mi történt? - kérdezett újra, és láttam rajta, hogy érdekli a dolog.
- Az este.. érdekes dolog történt. Kopogást hallottam az ablakon. Fura volt, mert ugye ott csak szellemek kopoghatnak, hiszen a hatodikon vagyok. Aztán a kopogást elkezdtem kintről hallani, kimentem végig a folyosón a lépcsőkön le, és végül ki az épület elé. Kint fagyoskodtam, még kiabáltam is neki, hogy jöjjön elő, de nem tette. Aztán amikor visszajöttem az épületbe minden abbamaradt. - válaszoltam, majd láttam Sehunon, hogy ő tudja. Biztosan tudja, hogy mi folyik itt.
- Az ilyenektől nem kell megijedni, mert ők olyan szellemek, akik nagyon el vannak hagyva. Akiket nem úgy neveltek fel a szülei, vagy mint én. Nem rendes halált halnak, vagy hogy mondjam. - próbált nyugtatni, de én nem félek. Vagy csak egy kicsit ijedtem meg.
- Köszönöm, hogy segítesz nekem. - mosolyogtam rá.
- Ez természetes, nekünk mindenben segíteni kell a másikat. - mondta, majd kiment és behozta nekem a reggelit. A harapást nem tudtam enni, mert olyan gusztustalan volt az egész. A kórházi kajákat amúgy sem szeretem, ezért elküldtem Sehunt a lenti büfébe, hogy hozzon valami szendvicset, vagy valami másat, mert kilyukad a gyomrom. Már nem egyedül érkezett vissza, útközben HaNaval, és KyungSooval találkozott. HaNa szorosan magához ölelt, és leült mellém.
- Aaah Min, annyira hiányzol. Siess haza, mert nélküled olyan üres minden. - mondta, szája kicsit lekonyult, de tudtam, hogy belül mosolyog.
- ChoAh? - kérdeztem.
- Markkal. - válaszolt.
- Anyu? - kérdeztem egy újabb személyt.
- Főz. Délután hoz be neked friss ételt. - mosolygott. Sokáig beszélgettünk még. de az nem derült ki, mikor fogok hazamenni. Pár percre rá, bejött az orvos, és elkezdte mondani a kis beszédét.
- Jó napot! Hogy vagyunk ma? - kérdezte udvariasan.
- Jól érzem magam, köszönöm. - válaszoltam, és közben kicsúszott egy kis mosoly.
- Nem tudom mi folyik odabent. - mutatott a szívem környékére. - De nagyon úgy tűnik, hogy nem jó dolgok folynak ott. - kicsit megijedtem, mert tegnap fájt utoljára. - Hazaengedem ma, de amint érez egy kis szúrást vagy valamit, azonnal jöjjön vissza, mert a szív egy olyan szerv, ami nem játék. Akármikor történhet valami. - majd amikor elmondta, kiment. Megijedtem, mert semmi konkrétat nem mondott. Az, hogy nem jó dolgok folynak idebent. Megszorítottam a mellkasomat, és éreztem, hogy szívem fel le pumpál, elég gyorsan.
Összepakoltuk a cuccokat, és elindultunk lefelé a kocsihoz. Ugyanis JongDae lent várt minket. Sehun előreült, én pedig hátra. Nem mentünk gyorsan, de nem is lassan, a tempó tökéletes volt. Sehun szórakozott egy sort a kocsiba, és nagyon sokat nevettünk. Ám amikor nem figyelt JongDae, frontálisan ütközött egy másik autónak. Az autó csúszott egyenesen az egyik árokba. Fejjel lefelé, én nem éreztem semmit, csak a könnyeket, amelyek végigfolytak az arcomon. Sehun éppen előttem ült, és nem láttam rá. Próbáltam kiszabadítani magam, de nem tudtam. Éreztem, hogy elgyengülök, majd végül elhomályosult minden.

17. rész

Reggel amikor felkeltem, az ablak nyitva volt, és Sehun sem volt mellettem. Felkeltem, körbenéztem, majd bezártam az ablakot. A szobában nagyon hideg volt, teljesen felfrissült a szoba. Felvettem a ruhákat, majd elindultam a fürdő felé. A nappaliban senki nem volt, gondoltam mindenki a szobájában. Sehun is elment valahová, mert nem volt itt. Ajtó nyitására lettem figyelmes.
- Jóreggelt. - köszönt HaNa a hátam mögül.
- Neked is. - köszöntem vissza, majd odamentem és megöleltem. Elindultam a fürdő felé, a kis mamuszomban, és a rózsaszín köntösben. Beálltam a zuhanyrózsa alá, és fél óráig áztattan magam.
- Min! - hallottam valaki hangját az ajtó mögül. Nem szóltam vissza, csak gyorsan magamra kaptam a ruhát, és mentem kifelé. Amint kinyitottam az ajtót Sehun állt előttem. - Menni kell a kórházba ChoAh-ért. Készen vagy? Ettél már? - jöttek a kérdések.
- Tudom. Igen, és nem. - válaszoltam, majd adtam az ajkaira egy puszit. Ő elkapott, és magához húzott. Ajkaimra tapadt, és nem engedett el. Hosszan csókolt, és nem akart elengedni. Eltoltam magamtól, míg nem történik semmi, szóval elhúztam a konyha felé. Elővettem pár gyümölcsöt, amit felvágtam. Reggelire ez most megteszi. Elmostam a tányért, majd elindultam a szobám felé átöltözni.
- Itt van JongDae! Igyekezz! - kiabált be a szobába Sehun. Igyekeztem, és 2 percen belül már kint voltam a nappaliban.
- Én is menni akarok. - mondta KyungSoo mellettem. Meglepődtem mert ő nem nagyon szokott jönni velünk a kórházba.
- Rendben, akkor induljunk. - mondta Sehun, és már nyitotta is az ajtót. Elindultunk lefelé a lépcsőn és mire leértünk JongDae már ott állt az autóval. Beültünk, én hátraültem Sehunnal, KyungSoo pedig az anyósülésre ült. A hó egy pillanatra sem állt meg, és szinte már az autó eltűnt a hó alatt. Fél óra alatt ott voltunk a kórháznál. Befelé találkoztunk az egyik nővérrel, aki épp injekciót adott ChoAh-nak. Nem nagyon bírja a tűt, de ez érthető. Addig összepakoltuk a táskába a ruháit, és az egyéb dolgait. Segítettem neki felöltözni, vastag sálat tekertünk a nyaka köré, hogy ha kimegyünk meg ne fázzon. Sehun a bőröndöt betette a csomagtartóba, és hárman beültünk hátra. KyungSoo kikérdezte, hogy van, és a többi kérdések. Sokat beszélgettünk a kocsiba, míg hazaértünk. Bepakoltunk a szobájába, ami nagyon tetszett neki. Bent még beszélgettünk sokat, és elterveztük a holnapi napot, mivel holnap már karácsony. Kitakarítottuk a szobákat, a konyhát, a nappalit. ChoAh-t nem vontuk be, ő inkább pihenjen. Sehun Kyungsoot vitte magával még bevásárolni, én addig még pakolásztam. Aztán meghallottam a telefon csörgését a szobámba. Bementem érte, és megnéztem a képernyőn Suho neve jelent meg. 

- Szia. - vettem fel a telefont. 

-  Nem sétálunk egyet? - kérdezte, és a válaszom egyértelmű volt. Felöltöztem pillanatok alatt, közben felhívtam Sehunt, hogy hová megyek. Nem nagyon örült neki, ezért nem is maradtam sokáig. Elindultam a szokott helyre, de amikor odaértem a pad havas volt, és nem is ültem le, csak továbbra állva maradtam. Amikor odaért Suho is, elindultunk a nagyváros felé. Mindenki nagy táskával a kezében vitték az ajándékokat. Nem tudtuk merre vezet az utunk, csak sétáltunk. Majd Suho törte meg a csendet. 

- Elfogok menni. A karácsonyt az unokabátyámmal, és a nagynénémmel töltöm. Nem tudom mikor fogok hazajönni, mert lehet a szilveszterre is ott maradok. - mondta, majd mondatán meglepődtem. 

- Hová fogsz menni? - kérdeztem, mikor ropogott alattunk a hó a séta közben.

- Európába. Németország. - nem nézett rám, de láttam, hogy mosolyog. 

- És te tudsz németül? - kérdeztem újra. A kérdésemre nem kaptam választ, de ha nem tudna, akkor nem menne oda. Még sétáltunk egy kicsit, majd lassan elköszöntünk egymástól, és elindultunk haza. Én még megvártam míg ki nem ér látókörömből. Hiányozni fog, de lehet jobb lesz ez így. Sehun sem fog aggódni, és jobban érzem majd magam. Amikor már nem láttam, elindultam hazafelé. Közben megláttam Sehunt és Kyungsoot, ahogy ők is a táskát cipelve sétáltak hazafelé. Odaszaladtam hozzájuk, és próbáltam elvenni tőlük az egyik táskát, de nem adták ide. Egy olyan táskát adtak ide, amiben alig volt valami, és egyáltalán nem volt nehéz. Hát köszönöm.-gondoltam magamban. Amikor hazaértünk elpakoltunk mindent a helyére. Anyu a konyhában sütötte a sütit. Az illata átáramlott az egész házon, és nagyon jó illat keletkezett. Már mindenki csipkedett belőle, de anyu ügyesen ráütött mindenki kezére. Én közben benéztem ChoAh-hoz, és láttam, hogy telefonál, ezért nem is akartam zavarni. Ki akartam menni, amikor láttam, hogy mutogat, üljek le. Azt tettem amit kért, és megvártam míg befejezi. Nem kellett sok, én csak néztem rá, hogy ha elmondja akkor elmondja, ha nem, akkor nem. 

- Mark volt. - szólalt meg szinte suttogva. Nem szólaltam meg, csak vártam ismét, hogy elmondja e. Szemében összegyűltek a könnyek, de erősnek akarta magát mutatni. - Ide fog jönni. Ma. - a mondata után elgyengült, és végleg elkezdett sírni. Odaültem mellé, és elkezdtem simogatni. 

- Ha idejön, itt leszünk bent veled. Figyelni fogom. Nem engedem, hogy újra bántson. - próbáltam nyugtatni. 

- Szerettem, vagy szeretem. Már nem tudom eldönteni. Soha nem tett ilyet. Éreztem mindig, hogy szeret, vagy szeretett. - mondta, majd letörölte a könnyeit. - Sosem néztem volna belőle, hogy ilyet csinál. 

- Nyugi szívem. Feküdj csak le, hozok teát. - mondtam, majd elindultam a konyha felé. Levettem a polcról az egyik bögrét, és megcsináltam, majd felmelegítettem. A forró teát bevittem a szobájába, de megláttam, hogy már alszik, ezért csak letettem az éjjeli szekrényre, és leült az ágya szélére. Elkezdtem simogatni, hogy álma is nyugodt legyen. Majd ajtónyitásra lettem figyelmes. Sehun volt. Mutatóujjamat a számhoz raktam, és mutattam ChoAh-ra, hogy alszik, és csendben legyen. 

- Mark hívta telefonon. Beszéltek. - suttogtam Sehunnak, majd odajött, és leguggolt elém. Nem válaszolt, csak lehajtotta fejét. - Ide fog ma jönni. - suttogtam újra. 

- Hurrá. - mondta alig hallhatóan, majd megfogta a kezem, és elindultunk az ajtó felé. Még visszapillantottam rá, majd bezártam magam mögött az ajtót. HaNa jött oda mellém, és ő is megkérdezte, hogy mi történt. Elmondtam neki, majd ő is elkezdte félteni ChoAh-t. Szerintem én féltem a legjobban. Én vagyok a hibás, mert belekevertem ebbe Őt. Ha most nem látnám a szellemeket, akkor lehet ChoAh teljesen egészséges lenne, és Mark se lett volna ilyen. A fenébe is. - mérgelődtem magamban, ezért inkább kimentem a friss levegőre. 

- Hová mész? - szólt utánam Sehun, miközben már a cipőmet húztam. 

- Sétálok egyet. - válaszoltam, majd felvettem a kabátot is, és elindultam ki az ajtón. Lementem a lépcsőn, és amikor kiértem a nagy ajtón, megcsapott a hideg. A melegből kijönni a hidegre nem a legjobb érzés. Elkezdtem remegni, még a sál sem segített. Elindultam fel a városba. Jó érzés volt egy kicsit egyedül maradni. De a legjobb barátnő nélkül, nem a legjobb. Felhívtam HaNa-t hogy nem e akar utánam jönni. Fél óra múlva már a parkban találkoztunk. 

- Minden oké? - kérdezte, majd a kezemre adott egy kesztyűt. 

- Én vagyok a hibás. Egyedül én. Én kevertem bele ChoAh-t ebbe. - mondtam, majd könnyeim elkezdtek folyni. - Miért kell nekem a szellemeket látni? Miért? - könnyeim egyre jobban folytak, és már beszélni sem tudtam. - Ha nem találkozok Sehunnal, akkor ez meg sem történik. - mondtam, majd letöröltem könnyeim. Ma mindenki sír, ez sem a legjobb nap. Boldognak kellene lennem, hiszen ma van karácsony, szenteste, és szórakozni kellene. De nem. Én nem tudok boldog lenni. Mivel mindketten lefagytunk, elindultunk hazafelé. 

- Nem te vagy a hibás. Ezt a képességet ajándékba kaptad. Ne beszélj butaságot. Lehet így hozta az Isten, hogy neked Sehunnal kell lenned. Mark csak közbejött, mert segíteni akartál Sehunnak. - próbált nyugtatni. 

- De Mark.... Ő mutatta meg magát, amikor elmentem JongIn-hoz. Akkor láttam meg, hogy közéjük tartozik. - mondtam, majd elkezdtem dörzsölni a tenyerem. Nagyon hideg volt, és az egyik kirakatba megláttam egy díszt, ami szív alakú volt. - Gyere. - témát elterelve behúztam a boltba, és azonnal meg is vettem. Remélem Sehun örülni fog neki. Még nekem is megtetszett, de mégis ajándék. Hiába vettem már neki, ez tudom, hogy mindent vinni fog. Hazafelé végig azt nézegettem, és azon járt az agyam, hogy csomagoljam be, hogy ne lássa. 

- Add ide nekem, majd én becsomagolom, és nem fogja látni. Na. - vette ki a kezemből HaNa, majd elrakta a táskájába. Nem válaszoltam, csak mosolyogtam. Tudtam, hogy rá számíthatok. Hazafelé még tettünk egy kört a városba. Az egyik autónál, megláttam Suhot. Egy pillanatra meg is álltam. Szívem elkezdett erősen verni, de nem azért mert érzek valamit. Azért mert ebben az évben most látom utoljára. Nem tudtam mit csináljak, oda menjek, ne menjek?! 

- Min?! Nem beszélsz vele? - kérdezte HaNa, amikor meglátta, hogy nagyon figyelem. 

- Nem. Menjünk. - hamar döntöttem, és Sehun nekem fontosabb. A telefon csörgése zavart meg.

- Szia. - szóltam bele a telefonba. 

- Hol vagy már? - az aggódó hangba telefonban Sehun volt. - Itt van JongDae, és.....még egy vendégünk. - ránéztem HaNara, és válasz nélkül letettem a telefont. Megragadtam a karját és elkezdtem futni hazáig. Húztam magam után. Kiköptem a tüdőmet mire felértünk. Mikor megláttuk ki a vendégünk, HaNa is megértette miért futottunk. Sehun mellém állt és megfogta a kezem. Mindenki szembe állt Markkal, de ChoAh még nem tudja, hogy itt van. 

- Mit akarsz tőle? - szólaltam meg, hangom remegett. 

- Nem akarom bántani. Bocsánatot akarok kérni. Engedjetek be hozzá! - kiabált, és mivel én kérdeztem, folyamatosan rám nézett. Megijedtem tőle.

- Bemegyünk veled. Indulj meg. - tolta maga előtt Sehun. Én mentem utána, mert én is tudni akartam mindent. Meg akarom védeni ChoAht tőle, mert azok után már nem tudok Markban megbízni. Én mentem be előbb 

- Nem akarom. Kérlek itt legyetek bent velem. Nem akarom újra átélni ezt. - alig léptem be az ajtón, láttam, hogy ChoAh fél. 

- Nyugi, itt leszünk veled. - mondtam, majd elálltam az ajtóból, hogy Mark és Sehun be tudjanak jönni. Leültem az egyik székre, és figyeltem a beszélgetést. Sehun sem ment ki. Ott ült mellettem. Mark letérdelt ChoAh ágya mellé, és megfogta kezét. Próbált úgy viselkedni, mintha tényleg sajnálná, de én még mindig félek tőle. Nem tudtam mit fog mondani, vagy ép mit fog cselekedni. 
- ChoAh. Csak hallgass végig. - mondta, majd lehajtotta fejét, és azon gondolkozott, hogyan folytassa tovább. - Sajnálom, amit akkor tettem. Én ... az... nem én voltam. - ekkor ChoAh elfordította a fejét, és láttam, hogy szemeiben a könnyek újra elkezdtek gyűlni. - Bele tudtak szállni a testembe. 
- Várj, én értelek. - szólalt meg Sehun mellettem. Ezt nem értettem. - De folytasd.. - mondta. 
- Szóval, beleszálltak a testembe, mert én kiakartam onnan lépni. Nem akartam velük lenni tovább. De megfenyegettek, hogy ha kilépek, akkor megölik a barátnőmet. Nem tudtam mit tenni. - láttam Mark szemében, hogy tényleg igazat mond. - Próbálj meg újra megbízni bennem. - kérte, és ChoAh kezét jobban szorította. 
- Ezt hogy látod? - súgtam oda Sehunnak, mert az előbb közbeszólt, és nem értettem. 
- Van ilyen. Az én testembe nem tudtak beleszállni, de láttam már ilyet, hogy hogy csinálják. - suttogott vissza Sehun. - Lehet igaza van. - én felálltam, és kimentem. Ezt már Sehunra hagytam, mert nem akarok hülyeséget mondani. De azt sem szeretném, hogy ChoAh itt hagyjon minket. Egy darabig biztos nem, még akkor sem, ha meggyógyul. Jobb ha magam mellett tudom. Nem feleslegesen adtuk el azt a lakást. 
- Miért jöttél ki? Valami fejlemény? - jött oda HaNa, és KyungSoo. 
- Sehun szerint igazat mond, én nem tudom. Én csak Sehunban bízok. - mondtam, majd elindultunk a konyha felé. Segítettem anyunak csinálni a kaját, mert az este már szenteste van. Már HaNa is elpakolt, kikészített mindent az asztalra, segített JaeBumnak, és már JongDae is megérkezett. A fiúk valami filmet néztek, és amikor készen voltunk anyuval, leültem hozzájuk, és vártam, Sehunék mikor fognak kijönni a szobából. Türelmetlenül vártam, majd egy 10 perc múlva megláttam Sehunt kijönni a szobából. 
- Na? Miért hagytad ott őket? - kérdeztem, mert nem jött utána senki.
- Megpróbálunk még bízni benne. Tudom, hogy nem mondd hülyeséget, mondtam neked bent, hogy ez megtörténhet. Szóval adtunk neki egy utolsó esélyt. Ha ezt is elcseszi, soha többet nem jön ide. Te pedig ne aggódj. Ja, és itt marad estére. - mondta, majd adott egy puszit a számra. Kiraktuk még az ajtóra a világító díszt, és amikor már kezdett sötétedni, akkor szoktak adni egy műsort mindig szent este a tévében. Letelepedtünk a tévé elé, ChoAh-t segített kihozni Mark, majd amikor vége volt a műsornak kezdődött a vacsora. De eközben, valaki kopogott az ajtón. Egymásra néztünk, mert ilyenkor ki jön ide, és mit akar. Pontosan Szent Este. 

~~

16. rész

Lassan elérkezik a várva várt Karácsony. ChoAh ugyan még kórházban, de nem sokára itt lesz velünk. Végre egy kis család lehetünk. A fiúk megvették a karácsonyfát, addig én elmentem a kórházba megnézni ChoAh-t hogy mégis hogy van. Sokat nevettünk, és az idő is elment. 
- Holnap már jössz. Remélem várod, hogy végre otthon legyél. - mosolyogtam, majd kinyújtottam rá a nyelvem. 
- Alig várom. - nevetett ő is. De közben a telefon megzavarta a csendet. Egy SMS-t kapta, melyben Sehun aggódott, hogy hol vagyok már. Megölelgettem ChoAh-t, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Üres volt szinte az egész kórház, egy egy nővért láttam elmenni. Mindenki készül már, és várja az új évet. Amikor leértem, láttam egy fekete autót megállni az ajtóban. Benéztem, hogy ki ül benne, és JongDae-t láttam meg. Lehúzta az ablakot, és intett a kezével, hogy menjek oda. Beültem mellé, és meglepődve néztem rá?
- Ne légy megijedve, nem bántalak. Sehun mondta, hogy jöjjek érted, hogy ne fagyoskodj. Szóval hazaviszlek, de először beszélnünk kell. - mondta, majd még mindig őt figyeltem, és kíváncsi voltam mit akar. - Ne haragudj. - mondta, majd előrefordult és nézett maga elé. Most jön az, hogy sajnálja amit tett, és hogy nem akart megijeszteni akkor és a többi. - Nem akartalak bántani a szavaimmal. - gondoltam. - Nem tudom miért avatkoztam közbe, mikor Sehunt kerested. Ah, nem is értem. - morgott magában, de én megértettem. 
- Ugyan, megértem. Semmi baj, de menjünk, és húzd fel az ablakot mert jön a hideg. - nevettem, majd rám nézett, és egy puszit adott az arcomra. Mi? Mi? Mi? Miért? Nem is törtem sokáig az agyam, és lassan el is indultunk. A karácsonyi vásár miatt, elég nagy dugó volt, és sokáig tartott míg hazaértünk. Amikor végre kiértünk a dugóból, láttunk egy mentőt hangos szirénával elmenni előttünk. Mi is arra mentünk, ezért útközben meg is néztünk mi történt. Egy ház kiégett, és a tűzoltók is már ott voltak. Én közben megláttam egy kislányt, a ház előtt állni. Ő már elvesztette életét, mert szellem volt. Egy anyukát is megpillantottam, akit már könnyei elrejtették. Annyira sírt, és annyira látszott rajta, hogy mégis a gyerekét vesztette el. 
- Mindjárt jövök. - mondtam, majd elindultam a kislány felé. Ő is könnyezett, és látszott rajta is, hogy fáj neki látni az anyukáját így.
- Szia. - köszöntem a kislánynak, majd félve rám nézett. - Ne félj tőlem. Látlak igen, és csak segíteni akarok. - mosolyogtam rá, majd leguggoltam mellé. Igen, lehet közben hülyének néznek az emberek, de nem érdekel. - Csak mesélj el mindent, mi történt. - mondtam, majd ő is leült mellém a földre. 
- Anyu vasalt a szobában, én pedig játszottam mellette. De nem a vasaló volt a hibás, hanem én. A vasalás mellett annyira játszottam, hogy véletlenül leejtettem, de akkor anyu fel is vette, és úgy rakta rá a ruhára, hogy elfelejtette, és felgyulladt. Próbálta eloltani, de a tűz egyre jobban terjedt. Akkor a szomszéd is átjött, anyu pedig elfelejtett, és bent hagyott a szobába. Az ajtó is égett, és anyu már nem tudott hozzám bejönni, nem tudott rajtam segíteni. - könnyei ismét elkezdtek folyni, én pedig próbáltam a simogatni. 
- Látod ott azt a fényt? - mutattam felé, majd megfogtam a kezét, és együtt felálltunk. 
- Nem akarom. Nem akarom még itt hagyni anyut. Segíteni akarok neki. - kezdett jobban sírni a kislány. 
- Megmondod hogy hívnak? - kérdeztem. 
- Sojin. - mondta könnyeit törölgetve. 
- Rendben Sojin. Segíteni fogok neked, de te anyudon már nem fogsz tudni, mivel nem lát téged. Ezért nagyon kérlek most figyelj rám. El kell menned a fény felé, különben lehet itt ragadsz életed végéig, és csak a rossz fog veled történni. Rendben? Gyere menjünk. - letörölte a könnyeit, majd még egy pillantást vetett az anyukájára, és megfogta a kezem. Elindultunk mindketten, majd hirtelen a kis Sojin eltűnt. Mosolyogva felnéztem az égre, és éreztem, hogy ő is jó helyen lesz. Visszaszaladtam a kocsihoz, ahol JongDae volt. Beültem mellé, és elindította a motort. 
- Nem kérdezek semmit, mindent láttam. - mosolygott, majd mondatán én is azt tettem. Nem válaszoltam, csak vártam, hogy végre hazaérjünk. Felhívtam JongDae-t is, mivel ha már ennyire el voltunk ma, akkor miért ne. Kinyitottam az ajtót, és Sehun egyből jött felém. Megölelt, és puszit adott. Felemelt, és pördült velem együtt. 
- Merre voltatok ilyen sokáig? - kérdezte két puszi között. 
- Segítettem egy kislánynak átjutni. - mosolyogtam, majd egy újabb puszi után elhúzott a konyha felé. A számba adott valami nagyon finomat. 
- Finom? - kérdezte. 
- Hm. Mi ez? . kérdeztem vissza, majd elkaptam még egy falatot belőle. 
- Hé, ez a holnapi. Ne egyed. ChoAh-nak is enni kell belőle. Ne csak magadra gondolj. - nevetett mellettem. Mosolyába eltévedtem, annyira szép. Nekem van a legjobb barátom a földön. Ölelést éreztem a derekam körül, ezért muszáj voltam megfordulni. 
- Unniee ~ - öleltem át barátnőmet. 
- Hallottam segítettél valakin. - húzott a kanapé felé, ahol JaeBum és Kyungsoo néztek valami sorozatot. 
- Kis sunyi. Hallgatózol is? - nevettem el magam majd lehuppantunk a kanapéra. - Mit nézünk? - kérdeztem a fiúkat. 
- Nem tudom, most kapcsoltunk ide és ez ment. Még érdekes. - válaszolt JaeBum, és folytatták tovább a sorozat nézését. Közben anyuhoz is benéztem a szobában, aki épp a szekrényében igazgatta a ruhákat. Azt az időt el is felejtette, hogy mikor, hogy, és miért jött vissza. Nem mondtunk neki semmit, csak annyit, hogy kómában volt, és nem ébredt fel, csak most. Leültem mellé a földre, és egy darabig segítettem neki hajtogatni a ruhákat. Amikor kimentünk, JongDae elvolt Sehunnal, HaNa JaeBummal, én pedig leültem Kyungsoo mellé. 
- Minden oké? - kérdezte közben a tévét nézve. 
- Persze. - mondtam, majd lehajtottam a vállára a fejemet. - Elfáradtam, de komolyan. - nevettem, majd láttam, hogy ő elmosolyodott. 
- Gyertek enni. - hallottam anyu hangját, majd elindultunk a konyha felé, mint a csürhék. Mindenki elfoglalta a helyét, és elkezdtünk falatozni. Evés után segítettem mosogatni, és törölgetni. Sehun addig nem ment el mellőlem, míg be nem fejeztem a munkálkodást. Majd együtt mentünk a szobámba. Kicsit lepihentünk, és már sötétedett is, mivel már tél van. Pihenésünket a kopogást zavarta meg. 
- Sziasztok. Kitaláltunk kint valamit. Gyertek.- jött be HaNa a szobába, majd lassan felálltunk, és kivánszorogtunk a nappaliba. Leültünk, és figyeltünk. - Szóval azt beszéltünk, hogy mivel most a városban nagy a karácsonyi hangulat meg minden, nem megyünk egyet sétálni? Esik a hó, meg minden, és olyan jó lenne most egyet sétálni. - nézett mindenkire HaNa, majd én is ránéztem Sehunra. Mindenki mosolygott, ezáltal el is dőlt. Mindenki elindult a szobájába, és átöltözött. Én és Sehun megindultunk a szobám felé, és közben mutogattam neki, hogy melyiket vegyem fel. Kettő darab ruha volt, ami tetszett neki, de nem tudtuk eldönteni melyik legyen. A nadrágot addig felvettem míg gondolkozott, aztán ott álltam előtte, és fogtam a kezembe mind két felsőt. 
- Legyen az. - mutatott egy szürke, rózsaszín mintás felsőre, majd elindultam a fürdő felé, hogy átvegyem. Közben a hajam is megigazítottam, és egy kis sminket is felraktam. Már mindenki kint állt a nappaliban, és csak ránk vártak. Felhúztam a csizmámat, a nyakam köré tekertem a szürke körsálat, a fejemre húztam a pandás sapimat, majd felvettem a hosszított dzsekimet, és már mentünk is kifelé. Az ajtót becsuktuk magunk után, összekulcsoltam kezemet a Sehunéval, és indultunk lefelé a lépcsőn. Szinte mindenki párban volt. HaNa JaeBum kezét fogta, és Sehun kezét fogtam, JongDae is velünk tartott, de valahogy betuszkolta magát Sehun mellé. Kyungsoot pedig anyu karolta, és így mentünk felfelé a központba. Az utcák végig ki voltak világítva, az oszlopokon csillag alakú dísz volt, és a fákon is égők voltak felakasztva. Annyira szépek voltak, és a sétáló utcán is mindenhol árusok voltak. Ennyi embert még életemben nem láttam. Gyerekek szaladgáltak el mellettünk lufival a kezükben. Annyira jó volt az ilyet látni. A hó is esett elég rendesen, és már befedte az utakat. Hideg volt, és fáztunk is. Bementünk az egyik nagyobb bevárásló központba, ahol kicsit felmelegedtünk. Szétnéztünk, és annyira szép ruhákat láttunk. Vettünk forró csokit, amit lassan eliszogattunk. Nézelődtünk még egy kicsit, és indultunk hazafelé. Mindenki átfagyva, alig várták, hogy hazaérjenek. Éreztem, hogy valaki a nyakamba dobott egy kis havat. Elég rendesen eltalált, mert még be is ment a ruha alá. Megfordultam, és láttam, hogy KyungSoo jó kedvében van. Lehajoltam, és felvettem egy marik havat, és elkezdtem futni utána. Amint megfogtam a nyakánál a ruháját, egyből beleraktam, hogy ő is érezze azt az érzést amit én. Ebből nagy hócsata keletkezett, és mindenki akit talált dobálták egymást. HaNa szegény már a földön feküdt, ezért odaszaladtam hozzá, hogy segítsek neki. Ezúttal sikertelenül, mert valaki ismét betalált a ruhám alá, és én is HaNa mellé feküdtem. Még nem értünk haza, és mindenki aki látott minket, hülyének nézett, de mi jól éreztük magunkat. Sehun nyújtotta a kezét, hogy segít felállni. Meg is fogtam, de amint felhúzott, a számra tapadtak ajkai, és eközben ő is a fejemre talált a hóval. Ismét felvettem egy marik havat, és elkezdtem kergetni. Mikor mindenki kifáradt a nagy hócsatában, végre elindultunk hazafelé. Mindenki első útja a fürdőszoba volt, de mivel csak egy van, ezért sorba kellett állni. Sokáig tartott míg valaki végzett, mert sokáig áztatták magukat. JongDae hazament, és ő ott fürdött meg. Sehun visszahívta, hogy ha akar jöjjön, még filmet nézünk, és ilyenek. 2 óra hosszába telt, míg mindenki végzett, addig JongDae is megérkezett. Sehun kihozott egy plédet és együtt leültünk a kanapéra, és azzal takartuk be magunkat. Mi négyen ültünk HaNaval, és JaeBummal. Anyu közelebb hozta a kis fotelt amire leült mellénk. Kyungsoo és JongDae letelepedtek elénk a földre, és úgy néztünk egy karácsonyi filmet, amit épp akkor adtak a tévében. Amikor vége volt a filmnek, mindenki elindult a szobája felé. Én még kikísértem JongDae-t, majd elköszöntünk egymástól, és bezártam az ajtót. Bementem a szobámba, és Sehun már ott feküdt. Bebújtam mellé, majd magához húzott, és szorosan ölelt. Egy percre sem engedett el. Éreztem azt a melegséget, ami annyira jól esett. Nem telt sok időbe, és mindketten elaludtunk. A holnapi nap lesz csak fárasztó. 

~~

15. rész

Az éjszaka hatalmas vihar tombolt kint, ami még rá tett egy lapáttal, szóval nagyon későn tudtam elaludni. Én nagyon félős vagyok, és még jobban oda bújtam barátnőm mellé. Reggel amikor felkeltem, ránéztem az órára és fél 11 volt. Sose aludtam még eddig. A telefonomat is megnéztem, az éjszaka lenémítottam. 3 nem fogadott hívásom volt, egy ismeretlentől. Gondoltam, hogy Sehun az, de mivel nem tudtam visszahívni, ezért én vártam, hogy hívjon. HaNa már nem volt mellettem, szerintem még a viharra sem kelt fel. Kivánszorogtam az ágyból, és elindultam a saját szobám felé. Kyungsoo kint reggelizett, amin én egy percre meg is álltam. Oda menjek? Ne menjek? Egyedül ült az asztalnál. 
- Mi van? - gondolom meglátta, hogy őt figyelem. A szeme sarkából, gondolom. 
- Semmi. - mondtam, majd még mindig ott álltam, és gondolkoztam, hogy oda menjek vagy ne. Elindultam mégis a fürdő felé, de lelkiismeretem azt súgta, hogy mégis oda kell menjek. Óvatosan odalépkedtem mellé, majd leültem a vele szemben lévő oldalra. - Az a helyzet, hogy elmondanék mindent. - lehajtottam a fejem, és vártam a lebaszást tőle. De nem. Nem mondott semmi rosszat. 
- Hallgatlak. - majd bekapott egy falatot a tányérjában lévő ételből. 
- Látom a szellemeket. - ennél a mondatnál felkapta a fejét, és elkezdett hangosan nevetni. - Kyungsoo, ez nem vicc. - mondtam neki komolyan, és amikor meglátta az arcomat, egyből abba is hagyta a nevetést. - Szóval akkor kezdődött az egész, amikor apu meghalt. Onnantól kezdtem őket látni. És Sehun is szellem volt. - amikor kimondtam Sehun nevét, kicsit ideges lett. - És úgy jött vissza, hogy anyut megölte. Ő. Igen, és ha most felállsz, nagyon megharagszok. - mondta, majd tényleg fel is állt idegességében. 
- Mi a.? Sehun megölte anyut, hogy ide tudjon jönni hozzád? - kérdezte idegesen. 
- Légyszíves ne kiabálj, mert anyu még semmi sem tud. És szeretném, ha így maradna. - mondtam neki, majd megfogtam karját, és visszahúztam. - És megint meghalt Sehun, csak azért, hogy vissza tudja hozni anyut. - magyaráztam neki, ő pedig ült csak ült. - És így jött anyu vissza, utána pedig Sehunt hozták vissza, úgy, hogy senki nem halt meg. Szóval ennyi az egész. És én csak annyit akarok kérni, hogy a szádat alapállásban tartsd, még ha ideges is vagy. - mondtam, majd vártam a reakcióját. 
- Azt a gyereket utálni fogok. Nem fogom elfogadni, és a helyedben rég kidobtam volna. Gondolkozz el. Megöli anyánkat, hogy ő hozzád tudjon jönni.
- Igen, de utána visszahozta. - szóltam közbe. 
- Engem nem érdekel. Nem mondom el senkinek, de ha idejön Sehun, én biztos nem leszek itthon. - mondta, majd felállt, és a tányért a mosogatóba tette. 
- Kérlek Kyungsoo. - szóltam utána, de nem fordult meg, és nem jött vissza. Én még ott ültem, bár mégis jól esett neki ezt elmondani, mert így láttam jónak. Ajtó nyitódást hallottam, és amikor megfordultam HaNa jött ki a fürdőből. 
- Minden oké? - kérdezte, majd leült mellém. Bólintottam egyet, és mivel annyi örömöm volt, hogy elmondtam  neki, elfelejtettem azt a részt, hogy Kyungsoo kiakadt. Így lelkesen álltam fel. - Elmondtad neki? - kérdezte újra. 
- Igen. - mondtam, majd belenyúltam a hűtőbe. 
- És mit reagált? - kérdezte újra, miközben ő végig a helyén ült. 
- Hát..... kb utálja most Sehunt, és nem is akarja itt látni. De sajnos fogja. - mosolyogtam, majd elkezdtem csinálni a reggelit. 
- Mentek ma ChoAh-hoz? - jött az újabb kérdés. 
- Szeretnék. Én legalábbis. Majd megkérdezem Sehunt- mondtam, majd a serpenyőt odaraktam a gázra. HaNa felállt, és összevágta a zöldségeket, én pedig elkezdtem felverni a tojást. Majd ismét ajtó nyitódást hallottam, és amikor hátranéztem, anyu jött ki a szobából. Leült az egyik székre, és minket nézett, közben mosolygott. Végre, legalább örül annak, amit lát. Vagy nem. 
- Nekem is csináltok reggelit, csajok? - a mosolygással nem hagyott alább. Nagyon örültem neki, hogy jó kedve van. Majd egy hümmöggésel le is rendeztem, ami nem volt szép, de legalább értette. Amikor megcsináltuk a reggelit, először anyut szolgáltam ki, aki egyből el is kezdte enni. HaNaval mi is leültünk, majd elkezdtük fogyasztani a reggelit. 
Amikor befejeztük, szintén én mosogattam. Nem vagyok oda érte, de már megszoktam. 
- Min. Leveled jött. - jött oda Kyungsoo hozzám, és mivel még vizes volt a kezem, nem tudtam elvenni tőle, ezért lerakta a pultra. Ránéztem, és a címzett a bárnak a címe volt, ahol jelentkeztem pincérnőnek. Izgultam, hogy vajon felvettek e vagy nem. Megtöröltem a kezemet, majd elővettem egy kést, amivel felnyitottam a levelet. Annyira izgultam, hogy az nem igaz. Kivettem belőle a papírt, ami a borítékban volt, és kinyitottam. 
"Tisztelt dolgozó. Örömmel tájékoztatom.." tovább nem is olvastam, mert tudtam, hogy felvettek. Örömömben elkezdtem ugrálni, és és tapsikolni, majd körbe körbe. Annyira boldog voltam, és pedig még önéletrajzot sem adtam be. 
- Mi történt? - kérdezte HaNa, amint meglátott ugrálni. 
- Felvettek, felvetteek. - ugráltam még mindig, és 100as mosolyom volt. 
- Az tök jó. - kezdett ugrálni HaNa is. - De csengettek. - mondta, majd elindult az ajtó felé. A levelet vissza raktam a borítékba, és bevittem a szobába, hogy jó helyen legyen. Bár azt el sem olvastam mikor kell mennem. Nem baj, majd este rászánom magam, és elolvasom. Kimentem megnézni ki csengetett, és amikor megláttam, hogy Sehun az, odarohantam hozzá, és az ölébe ugrottam. 
- Felvettek, mehetek dolgozni. - mondtam neki két puszi között. 
- Ügyes vagy drágám. - mondta, majd letett a földre. - De még mindig pizsiben vagy? Nem kellene felöltözni? - mosolygott, majd egy bólintással, elindultam a szobám felé, hogy felvegyem a ruhákat, és utána mehessek zuhanyozni. Mikor rendbe tettem magam, kimentem Sehunhoz a nappaliba. 
- Amúgy láttam, hogy hívtál reggel. Még nem voltam fent, mivel HaNa szobájában voltam, és későn aludtam el. - mondtam, majd meglepődötten nézett rám.
- Én nem hívtalak. - mondta, majd ezen én is meglepődtem. Akkor ki hívott ismeretlen számon? Erre nem válaszoltam, csak megrántottam a vállam, és leültünk a kanapéra. 
- Megyünk majd be ChoAh-hoz? - néztem rá Sehunra. 
- Persze. - mosolygott, majd átölelt. Bekapcsoltuk a tévét, és elkezdtünk nézni egy filmet. Már majdnem elaludtam az ölében annyira  unalmas volt, de Sehun élvezte. Sikerült is elaludnom. 
Majd arra keltem fel, hogy senki sehol, és betakarva feküdtem a kanapén. Ránéztem az időre és negyed 2 volt. Jó sokat aludtam. Ez annak az oka, hogy este vihar volt. Felkeltem, és elkezdtem keresni őket, de sehol nem voltak. A hűtőn találtam egy cetlit, amit HaNa hagyott ott. "Elmentünk vásárolni Sehunnal, mire felkelsz lehet nem leszünk még itthon, de sietünk. Puszi: NaNa&Sehun" Hát rendben. Nem tudtam mit csinálni, ezért benéztem KyungSoo szobájába, ahol nézte a tévét. Bementem és leültem mellé az ágyra. 
- Mi az? - kérdezte.
- Légyszíves. Csak egyszer próbálj meg Sehunnal beszélni. Normálisan. Nem kiabálva. - néztem rá. 
- Jajj MIn. Ne fárassz, kérlek. - mondta, majd tovább nézte a tévét. Nem néztem tovább, nem mondott semmit, ezért felálltam, és kimentem. - Min. - szólt utánam KyungSoo. 
- Igen? - fordultam vissza, és közelebb mentem. 
- Szoktad látni aput? - kérdezte, majd egyenes a szemembe nézett. 
- Nem mindig, de igen. Szokta nézni, hogy mit csinálok. - mondtam, majd kiszökött egy könnycsepp a szememből. Annyira hiányzik, hogy ha róla beszélünk, mindig meghat. 
- Most nincs itt? - jött az újabb kérdés. Majd körbenéztem, de nem láttam. 
- Hm. - ráztam meg a fejem, és jeleztem, hogy nincs. Majd amikor már nem válaszolt, kimentem a szobájából. Nem tudtam mit csinálni, mert senki nincs itthon csak Kyungsoo de vele nem tudok mit kezdeni. Leültem a kanapéra, és elkezdtem kapcsolgatni a tévét. Sokáig vannak, és már Sehun is hiányzik. Majd hallottam, hogy a telefonom csörög a szobámba. Beszaladtam érte, és ismét az ismeretlen szám hívott. Felvettem, és egy ismeretlen hang szólt bele.
-  Most szerencséje volt ChoAh-nak, de lehet máskor már nem lesz. - majd azonnal ki is nyomta a telefont. Ez biztos, hogy Mark volt. ChoAh-t senki más nem bántotta, csak Ő. Már nem tudtam mit kezdeni magammal, annyira vártam őket. Fél órát ültem a tévé előtt, amikor végre megjöttek. Segítettem becipelni a táskákat. Elég sok mindent vettek. 
- Tudom ki hívott ismeretlen számról. - mondtam Sehunnak, és ő kérdőn nézett rám. - Mark. - majd a név hallatán meglepődött. 
- Miért keresett? - kérdezte, majd elmondtam neki, hogy mit mondott. Nem tudtuk ezzel mire célozhatott, azért amint elpakoltunk mindent a helyére, egyből mentünk is a kórházba. Megkerestük a kórtermet, majd az orvost. Az orvos elmondta, amit akart, és bementünk hozzá. A levél ugyanott volt elhelyezve, ahol hagytam. Nem nyúlt hozzá senki. Ezek szerint még mindig nem kelt fel. Már vittünk neki virágot is, amit beletettünk egy vázába, és az ágy mellett lévő kis szekrényre letettük. Még mindig semmi. Ugyanúgy feküdt ott, mint tegnap. Remélem, hamar rendbe jön. Ezt meg kell mindkettőnknek beszélni. Ezt nem folytathatja tovább Markkal. Nem mertük ott hagyni egyedül, mert Mark képes arra, hogy bejön, és kitudja mit csinál vele. Elmentem megkeresni egy nővért, hogy elmondjam neki, egy Mark nevű ember nem jöhet ide. Tartsa távol ChoAh-tól. És ha mégsem engedelmeskedik hívjon rögtön. Majd amikor a nővér megértette, visszamentem hozzájuk a kórterembe. Majd nem sokára ismét felálltunk, és mentünk haza. 

*Pár hónap múlva*

A napok egyesével teltek. Az idő egyre hűvösebb, és hidegebb volt. Lassan itt a karácsony, és az új év. Minden egyes nap bementünk ChoAh-hoz, aki már felébredt, és egyre jobban van. Sokat beszélgettünk, és azt is elmondta, hogy itt fejezi be Markkal a kapcsolatát, amin én meg is örültem. Sehunnal is minden nap találkoztam, amit nagyon élveztem. Bár munka mellett, nem sokat voltunk együtt. Mark nem volt bent ChoAh-hoz, és remélem nem is fog odamenni. ChoAh-t még bent tartják megfigyelésen. Sebei egyre jobban gyógyulnak, és nem sokára ki is jöhet onnan. Otthon újabb emberrel nőtt a család. HaNa összejött azzal a JaeBum gyerekkel, anyu egyre jobban van, sokat nevet, és végre ő is takarít, főz, és a többi. Kyungsoo semmiből nem marad ki, és valamelyik nap együtt mentünk vásárolni. Csak ketten. Az egy igazi tesó nap volt. Aztán elkezdtünk készülni a karácsonyhoz, díszítettük a házat, lassan felállítottuk a karácsony fát. Hiába, még csak 4 nap múlva lesz karácsony. Elmentünk a kórházba is letárgyalni az orvossal, hogy ChoAh is velünk legyen szent este. A doki beleegyezett, de ránk bízta, hogy szemünket ne vegyük le róla, a gyógyszereket folyamatosan szedje, és nem hagyhatjuk egyedül. Ezért az ő házát eladtuk, és beköltöztettük hozzánk. Olyan nagy volt ez a lakás, hogy szerencsére, még az utolsó üres szoba is megtelt. Az ajándékokat is megvásároltuk, majd betettük a fa alá. Még elég hamar, de mi már teljesen karácsonyi hangulatban voltunk. ChoAh még nem jött haza, de az ő ajándékát is megvettem. A hó erőteljesen esett kint, és annyira szépek voltak a házak, amikor kint sétálgattunk. Szinte minden ház ablakában volt valami égősor, vagy épp egy Mikulás dísz állt az ajtó előtt. Ez az igazi December, amikor együtt vagyunk. vagyis leszünk. Annyira várom már. Azt kihagytam, hogy közben Sehun és Kyungsoo is úgymond "kibékültek", de nem 100%-ra. Az esték folyamán hóembert építettünk kint, de nem érdekelt, ha lefagy az arcunk, hiszen a tél ezzel jár. A fiúk takarították a havat, hiába ez egy lakótelep volt, segítettek a szomszédoknak. Azt is megbeszéltük, hogy gyűjtünk pénzt, hogy ne egy lakótelepen éljünk, hanem legyen egy nagy házunk, ahol elférünk, és ott jobban érezhetjük magunkat. Ez volt az újévi fogadalom, amibe mindenki beleegyezett. Amikor bementünk a házba, mindenki, egymás után vett egy forró fürdőt, és megáztatta magát benne. Majd a nappalit kicsit átrendeztük, és leült mindenki egy puha párnára, majd körbe ültünk, mindenki kezében volt egy bögre forró tea. HaNat épp JaeBum ölelte magához, engem Sehun ölelt magához, anyu mosolygott, Kyungsoo úgyszint, de egy párnát még kihagytunk ChoAh-nak, mert tudjuk, hogy karácsonykor mát itt fog ülni köztünk. 

~~