19. rész

Amikor kinyitottam a szemem, ismét a kórház falai vett körül. Az infúzió bekötve, és lélegeztető volt rajtam. Nem tudtam felülni, és nem éreztem semmit. A szemem sarkából vettem észre, hogy rajtam kívül nincs senki. Fájt mindenem, és arra gondoltam, még most akartam kijutni innen, és máris itt vagyok. Nem tudtam mozdulni, a fejem is fájt egy kicsit. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a kocsiban hárman ültünk, de mégis egyedül vagyok ebben a szobában. Egy nővér jött be, hogy cseréljen tűt, meg ilyesmit. Nagyon gondolkoztam, hogy megkérdezzem, hol vannak a többiek. Félek, és rosszat éreztem.
- Bocsánat. - szólaltam meg mégis, a hangom kicsit rekedtes volt, és a lélegeztető is változtatott a hangomon. - Akik velem voltak a kocsiba, hol vannak? - kérdeztem a nővért, mire felegyenesedett, és rám nézett.
- Egyikük sem volt bekötve, még maga éppen hogy apró sérüléseket szenvedett. De ők ketten, nos eléggé durván megsérültek. Lent vannak az intenzíven, még nem ébredtek fel. Azt nem tudni, hogy mikor fognak felkelni, de nem ma, az biztos. A műtétet még nem beszélték meg. - egy könnycsepp végig folyt az arcomon, mert amiket hallottam, tudtam hogy baj van.
- Nem láthatom őket? Az egyik az életem. Ha újra elveszítem, nem hiszem.. illetve ha elveszítem én megőrülök. Ott kell legyek mellette, mert tudom, ha mellette leszek jobban lesz. Kérem, hadd menjek oda. - próbáltam egy kicsit könyörögni, de nem igazán engedett. Addig könyörögtem, míg tényleg lementünk. Beleültem a kerekesszékbe, és lementünk együtt. Amikor odaértünk nem hittem a szememnek. Mindketten elkülönítve egymástól, feküdtek egy egy ágyon. A látvány nem volt szép, de tudom, hogy életben vannak. Odamentem Sehun mellé, és mire odaértem a könnyeim egyre jobban kezdtek folyni.
- Nem hagyhatsz itt újra, és újra. Sehun, kérlek. Fel kell kelned, mert nem akarom meglátni a szellemed, ahogy az ágyam mellett áll. Jobban jársz, ha felkelsz, mert én azt nem élem túl. - suttogtam, de tudtam, hogy nem hallja. Lehajtottam fejemet az ágyra, közben szorosan fogtam a kezét. Hol Sehunt néztem, hol pedig JongDae-t.
- Min. - hallottam valaki hangját, mire felnéztem, de Sehun még mindig úgy feküdt ahogy volt. Hátra néztem, és nem akartam Őt látni újra, így. - Hé, hé. Nem haltam meg, ne ijedj meg. Ez is csak olyan, de kérlek bíznod kell bennem. Nem foglak itt hagyni, rendben? Erős leszek, és nem hagylak itt. - Sehun ismét szellemként jelent meg előttem. Bíztam ugyan benne, és tudtam, hogy nem hagy itt.
- Mikor kelsz fel? Kérlek, minél hamarabb. - mondtam, majd leült az ágyra.
- Utálom magam így látni. A temetés még anno rosszabb volt. Akik körülöttem voltak, és engem néztek, hogy milyen szépen fekszek abba a koporsóba. Apám el sem jött. Engem, és anyut egyszerre temettek, de nem láttuk egymást. Én nem láttam őt, és ő sem látott engem. Nem tudom, hogy ez miért van, de ez volt. Most újra itt fekszek, illetve fekszünk. Ha én nem kelek fel most, lehet többet soha nem érhetek majd hozzád, nem foglak majd látni, és kérlek, minden képen Suhoval kell lenned, mert ő biztosan segíteni fog majd mindenben, és védeni is fog. De kérlek, még ne se sírj, mert ezzel csak gyengítesz engem. Igyekszem erőt venni, és ha itt leszel majd mellettem, minél hamarabb felkelek. JongDae-n majd én segítek, de neked csak rajtam kellesz segítened. - láttam, hogy remeg a keze, és fél. Felállt, és odament JongDae-hez, majd kezét rátette az övére. Szorosan megfogta, majd becsukta a szemét. Pár másodpercig így volt, majd hallottam ahogy JongDae elkezd köhögni, Ez érdekes volt. Tehát a szellemek ilyenekre is képesek. - Vele minden rendben lesz. Én magamat nem tudom megmenteni, mert arra nem vagyok képes. A rokonoknak tudok segíteni, de másokon sajnos nem. - mondta, majd leült a saját ágyára, és ahogy a teste feküdt az ágyon, ő úgy visszaszállt a testébe. Odagurultam JongDae mellé, és megnyomtam a vészjelző gombot, amivel tudok hívni egy nővért. Megfogtam a kezét, és próbáltam nyugtatni, mivel a köhögéssel nem tudott alábbhagyni.
Azonnal jött is egy nővér, majd adott neki valamit, amivel kicsit lenyugodott. JongDae ijedten körbenézett, majd amikor meglátott engem, kicsit megnyugodott.
- Miért vagyok itt? Hol van Sehun? - kérdezte, majd átmutattam a másik ágyra. - Miért nem kelt még fel? - jött az újabb kérdés.
- Erőt vesz magán. - mondtam, majd a nővér felöltöztette JongDae-t, és behívta az orvost.
- Nem hittem, hogy ilyen hamar találkozunk, kisasszony. - nevetett, majd rámosolyogtam. - Nem hittem, hogy ilyen hamar fel fog ébredni, de ez egy jó jel. - váltott JongDae-hez.
- Kérem, ha Sehun felébred, hadd legyünk hárman együtt. nem szeretnék egyedül ott feküdni. - kértem az orvost, mert tényleg nem akartam egyedül lenni.
- JongDae-t már visszük is fel akkor magához. Ha fájdalmat érezne, vagy akármit, azonnal szóljanak nekem. - nézett rá JongDaera, majd együtt mentünk fel egy nővér kíséretében. Őt ágyon vitték, mivel ő még fekvőbetegnek számít, én gurultam a kis székben. Amikor felértünk én is visszafeküdtem az ágyba, és nekem is adtak újra egy infúziót. Kicsit beszélgettünk a balesetről, ami nem volt kellemes, majd nem sokára hangokat hallottam a folyosóról.
- Min. Jézusom, minden rendben? Tudod, hogy aggódtam, csak annyira nem tudtam eljönni. - jött Suho aggódva hozzám. Közben eszembe jutott Sehun mondata, hogy ha nem fog felkelni, mindenképpen Suhoval legyek, mert ő megvéd. Nem tudok még úgy ránézni, mert tudom, hogy Sehun fel fog kelni. - Min, kérlek mondj valamit. - törte meg Suho a gondolkodásomat az állandó kérdéseivel.
- Minden rendben Suho, ne aggódj. - mosolyogtam rá. - De JongDae is itt van, ha nem látnád. - mondtam, majd mutattam az említett személy felé.
- Sehun? - kérdezett újra.
- Még nem ébredt fel, de azt állítják nem is fog, de én tudom, hogy nem így van. - mondatom végén kicsúszott egy könnycsepp.
- Veled minden ok? - kérdezte JongDaet, majd odament hozzá. - Meg kell menteni Sehunt. - mondatán meglepődtem, mert sose mondott még ilyet. Egyáltalán hogy fogja megmenteni, ő nem tudja. Csendben hallgattam ahogy beszélgetnek JongDae-vel, de aztán hirtelen elálmosodtam, és elaludtam. Álmomban Sehun jelent meg, hogy meghalt, és soha többet nem fog visszajönni. Nem fog tudni kivel alkut kötni, és végleg eltűnik. S szememből folytak a könnyek, és éreztem, hogy minél hamarabb fel kell keljek. 

- Ébredj! - rázott fel Suho. Észrevettem, hogy kihatott a valóságra is az álmom, mert éreztem, ahogy folynak a könnyeim. - Mi a baj? Ne félj, rendben? Itt vagyunk melletted, és Sehun mellett is. Nem fogjuk cserben hagyni. De most ha szeretnél, menjünk le hozzá, és adjunk neki erőt. - mondta, majd egyből ültem is fel, és Suho segített leszállni az ágyról. Felvettem a papucsomat, és a köntöst, és elindultunk a lift felé. JongDae nem tudott velünk jönni, mert még nem tud felkelni, ezért csak ketten mentünk. Nekem klausztrofóbiám van, de titkolom, mert így még is gyorsabban lejutok. Már a kerekesszékre sem volt szükségem. Mikor leértünk a nővérek épp vizsgálták Sehunt. Megálltam az ágy végénél, és kérdőn néztem a nővérre. 

- Az állapota ugyan stabil, de még mindig nem kelt fel. Valamikor felfog, de nem tudni mikor. Olyan sérülést kapott a feje, hogy szerencse, hogy tudni fogja hol van. De még az sem biztos. És ha fel is kel, ne ijedjenek meg, ha nem fog rátok emlékezni. - a szívem majd kiugrott a helyéről annyira vert. Nem akarom, hogy ne emlékezzen rám. Mi lesz, ha nem ismer meg? Mi lesz, ha így már nem fog szeretni. A legrosszabb dolgokba bele se merek gondolni. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Erősen szorítottam, és imádkoztam, hogy mihamarabb felkeljen. Suho végig ott volt mellettem, és ő is leült az egyik székre. 2 órát ülhettünk ott, aztán visszamentünk. Suho felkísért, majd nem sokára jöttek anyuék is. KyungSoo HaNa, és ChoAh majdnem megöltek, anyu simogatta a fejem, hogy nem lesz semmi baj. Közben kisírtam magam, hogy ha felkel Sehun lehet nem fog rám emlékezni. És a többi. Mindent elmondtam nekik, végig ott ültek mellettem. Aztán ők is lementek megnézni Sehunt, hogy mi a helyzet, de Suho akkor sem hagyott ott engem. 

- Minden rendben lesz. - mondta, majd az egyetlen könnycseppet ami kifolyt a szememből, letörölte. - Amíg itt vagy, én is itt leszek. - próbált nyugtatni, de csakis Sehunon járt az agyam. Örültem, hogy Suho mellettem volt, de jobban örültem volna Sehunnak. Magamat tudom hibáztatni a baleset miatt, mert értem jöttek, és engem akartam hazavinni.
- Miért kellett ennek így történnie? Miért? - próbáltam csendben sírdogálni, de Suho mindent észrevett.
- Tudom, hogy fáj, de neked is erőt kell most venni, és bízni kell Sehunban. - mondta, majd vízszintesbe helyeztem magam az ágyon, és elfordultam Suhotól. Nem szép dolog, de nem akarom, hogy nyálazzon. Nem szóltam hozzá, bár tény, hogy barátomnak tekintem, és ha ő is úgy nézne rám, akkor én segítenék neki, de annyira nyomul. Amikor Suho elment, és úgy láttam, hogy JongDae is alszik, lementem Sehunhoz. Még mindig mozdulatlanul feküdt ott, ugyanaz a helyzet. Ugyanúgy leültem mellé, és vártam. Ha talán ott ülök mellette megérzi, és fel fog kelni.

*Pár nap múlva*

Egy reggel felkeltem, és azt is megtudtam, hogy JongDae már járkálhat, és már Ő is jobban van. Sehun még mindig nem kelt fel, és az orvosok sem értik. Minden nap lementem hozzá meglátogatni, és minden percben, ahányszor ott voltam, mindig imádkoztam. Azóta egyszer sem jelent meg, és kezdtem félni, hogy soha többet nem fogom látni. Suho is minden nap jött, és ott volt velünk. HaNa és JaeBum meglátogattak, hoztak rágcsát, vizet, meg ilyenek dolgokat. Sokat beszélgettünk, hogy mi volt az elmúlt napokban. ChoAh is bejött, de nem hozta magával Markot, mert nem akart ezzel zaklatni. Nem is mondott róla még semmit, mert úgy gondolta, hogy még nem kellene, azok után, ami történt.
- Mondtam neked, hogy ha megbánt, soha többet nem jöhet ide, se oda, se sehova. - szavakat egyesével mondtam, szaggatottan, hogy megértse.
- Mostanában semmi hülyeséget nem csinál. - lehajtotta a fejét, majd a földet fürkészte.
- Hát hogy nem mondja. Ki tudja mit csinál a hátad mögött. Nem tudnék még bízni benne. Én a helyedben nagyon átgondoltam volna a dolgokat. De nem szólok bele a döntésedbe. Tudod, hogy szeretlek. - mondtam, majd szorosan magamhoz öleltem. - Nem akarok egy darabig beszélni róla. De szeretném, ha pár napig itt lennétek, legalább amíg fel nem kel Sehun, mert megőrülök. Hallani akarom a hangját, érezni akarom, ahogy megölel, és illatát is egyben. Nem tudnék nélküle élni. Nagyon hiányzik. - próbáltam magam visszafogni, hogy ne sírjam el magam, majd gyorsan szememhez rakott egy zsebkendőt, hogy még egy csepp se folyjon ki.
- Fel fog kelni. Ne aggódj. - próbált nyugtatni, de az ő cuki hangjától mindenki megnyugodna.
- Akkor nem fog rám emlékezni. Azt mondták a fejét nagyon csúnyán érte. Félek. Nagyon. - mondtam, de szívem zakatolása nem hagyott alább. - Menjünk le, nem tudok nyugodtan itt feküdni. - mondtam, és már vettem is fel a papucsomat, és a köntöst. ChoAh lekísért, és együtt mentünk oda hozzá. Együtt ültünk le a székre, és együtt kezdtünk imádkozni. Közben az orvos is bejött hozzánk.
- Ha valaki ilyen sokáig nem kel fel, az azt jelenti, hogy percek kellenek, hogy felébredjen. Ez nem kóma, hogy ilyen állapotba legyen valaki. - közben igazgatott ott valamit rajta, a kötést is kicserélte, de amikor levette a fejéről, akkor láttam meg a sebet, ami hatalmas volt. Kezem a szám elé raktam annyira meglepődtem. Ilyet még sosem láttam. A vér ugyan nem jött belőle, de olyan volt mint egy hatalmas lyuk. - Láttam, hogy meglepődött. Azt mondták, nagyon nehezen tudták kiszedni a kocsiból. - mondta, majd folytatta tovább munkáját.
- ChoAh. Menjünk ki. Ezt nem bírom. - mondtam, majd felálltam és kimentem a folyosóra. Az ilyen látványtól nagyon rosszul vagyok. - Ezek után, tuti hogy nem fog emlékezni rám. El fog felejteni. Nem leszek az emlékeiben. - mondtam, majd összerogytam a földre. Könnyeim eleredtek, és úgy sírtam, ahogy csak tudtam. Nagyon fájt belül, éreztem, hogy baj lesz.
- Felébredt. - jött ki az orvos, és ahogy meghallottam ezt a szót, hirtelen remegni kezdett a kezem.
- Nyugodj meg. Ha nem ismer meg, kijössz és ennyi. - mondta ChoAh, majd elindultunk befelé. Nagyon féltem, a szívem majd kiugrott, be ahány lépést tettem, egyre jobban csak sírtam. Megálltam előtte, mire Ő kérdőn nézett rám. Végig Őt néztem, nem tudtam szemem levenni róla.
- Sehun... - suttogtam ki a nevét, de Ő mivel nem tudott megmozdulni, csak nézett rám. Kezét felemelte, ahogy tudta, és mutatott kifelé az ajtó felé. Mikor megláttam, hogy JongDae áll ott, azonnal odamentem hozzá. - Nem ismer meg. Nem tudja ki vagyok. JongDae. - mondtam, majd megfogta kezem, és odahúzott hozzá.
- Ők kik? - hallottam meg rekedtes hangját, ahogy JongDaera nézett. Hirtelen ismét a földön kötöttem kis, és hangosan kezdtem sírni. ChoAh felállított, és segített visszamenni az én kórtermembe.
- Ennyi volt. - böktem ki, majd lefeküdtem az ágyra, és a sok sírás után, nagy nehezen, de elaludtam.