Mikor felkeltem, azt hittem minden úgy lesz, ahogy volt. De sajnos nem így történt. Nem tudom mikor fogja visszakapni az emlékeit, de nagyon remélem minél hamarabb. Mikor felébredtem ChoAh ott ült mellettem. Vigyázott rám, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
- Rosszat álmodtál? - jött a kérdés hirtelen. Nem álmodtam semmit, vagyis úgy emlékszem, hogy nem.
- Miért? - kérdeztem vissza, mert nem értettem mire mondja.
- Csak folytak a könnyeid, meg folytak. Már én is elérzékenyültem. - mosolygott. - Nem tudok mit mondani. Egyszerűen csak sajnálni tudlak, de még mindig azt mondom, hogy fog rád emlékezni, ahogy a sebei gyógyulnak. Annyira szeretném azt mondani, hogy ne aggódj, de ilyenkor én is aggódok. Jajj drágám. - már ő is megkönnyezve, megfogta a kezem, és erősen szorította.
- Nem tudom hogy álljak elé, mert így nem fogok vele beszélni. - aztán hirtelen megjelent JongDae is, két mankóval a kezében. Ő is csak így tud közlekedni, mert neki meg a lábai sebesültek meg annyira, hogy alig tud járni.
- Beszéltem vele. Azt hiszem rám emlékszik. - mondta lesütött szemekkel. - Az megdöbbentett, hogy rád miért nem emlékszik. De ha esetleg minden nap ott lennél vele, az közelebb hozna titeket újra. - mondta, majd alig álltam fel, HaNa is megérkezett.
- Egyedül? - kérdeztem.
- Anyud délután jön, mert van egy kis elintéznivalója, de azt üzeni, jön ahogy tud. - mondta. - De hova ilyen sietősen? - kérdezte, majd elmondtam neki, hogy Sehun nem emlékszik rám, csak JongDaera.
- Le kell mennem hozzá. Nem hagyhatom, hogy csak így elfelejtsen. Nem teheti ezt velem. - mondtam, majd megfogta kezem, és segített levinni. Annyira nehezen megy még mindig minden. A baleset óta nem sokat gyógyultam, és a fájdalmak sem enyhültek. De nem érdekel, mert most Sehun sokkal fontosabb nekem. Amikor leértünk Sehun nyugodtan feküdt, becsukott szemekkel, és arra kelt fel, hogy bejöttünk.
- Te lennél Min? - szólalt meg, hangja rekedtes volt, és a lélegeztető is zavarta. Bólintottam egyet, amivel megértette, hogy igen, én vagyok.
- Azt nem mondtad, hogy nem fogsz rám emlékezni. Csak hogy felkelsz, és itt leszel velem. - mondtam.
- Miről beszélsz? - kérdezte, és közben az is leesett, hogy ő nem tud semmiről sem. Nem tudja, hogy szellem volt, és meg tudott jelenni előttem.
- Tényleg nem emlékszel semmire? - kérdeztem, majd leültem egy székre.
- De te miért vagy kórházban? - jött az újabb kérdés. - Ah, JongDae mindent elmondott, hogy baleset történt. Valami olyasmit mondott, hogy megmentettem őt, vagy mi. De azt nem értettem. - mondta, majd a plafont kezdte bámulni.
- Igen. Te mentetted meg. - mondtam, közben végig őt néztem.
*Pár nappal ezelőtt*Sehun szemszög*
Ott feküdtem, már egyedül azon az ágyon, és közben Minnel álmodtam, ha mondhatom annak. Ha itt hagyom, ő egyedül lesz Suhoval, amit én nagyon nem szeretnék. Félek, ha meghalok Suho jobban fog rá akaszkodni, és végleg nem fogja elengedni.
Kórházi létem alatt meglátogatott egy olyan ember akire nem számítottam. Mivel nem haltam meg, de úgymond nem is élek, meg tudok jelenni bárki előtt. Így volt Minnel is.
- Szóval élsz, de mégis meghaltál. - szólalt meg Kai, amin meglepődtem, ugyanis úgy volt, hogy ő meghalt. - Ha azon gondolkozol, hogyan tértem vissza, Yugyeom tud mesélni, ha szeretnél. - mosolygott. - Ha meghalsz, tudod hogy soha többet nem látod majd a kis barátnődet. Örökre eltűnsz, és nem foglak tudni visszahozni. Az orvosok szerint nem fogsz felkelni, itt fogsz meghalni. De egy utolsó dologban tudok neked segíteni. És ezt vedd úgy majd, mintha meg sem történt volna. Visszatudlak úgy vinni, hogy nem fogsz emlékezni Minre, sem a balesetre, semmi olyanra, hogy valaha is szellem voltál, és sorolhatnám. Egyetlen egy emberre fogsz majd emlékezni, az is JongDae. Azt, hogy miért nem fogsz emlékezni arra, hogy szellem voltál, csak azért mert ha újra meghalsz, vége mindennek, így jobban fogsz majd magadra vigyázni. - végighallgattam mondadóját, majd észbe kaptam. Az nem lehet. - De az is lehet, hogy visszakapod majd az emlékeket. Ja, de azt is csak én tudom visszahozni, mivel én vettem el. Ahhoz engem majd meg kellesz keresned. Fogom a jeleket küldeni, hogy tudd, mi a dolgod. De csak ha nagyon szeretnéd, én nem erőltetem rád, szóval felőlem meg is halhatsz. Én nem vesztek semmit. - nevetett, majd kezet rázva vele, mindent elfelejtek, amit felkelek. - Sok szerencsét. - mondta, majd ott hagyott. Azon gondolkozok, lehet meg kellett volna halnom, de a barátnőmért csak megteszek mindent. Éreztem különleges érzést a testemen, majd éreztem, hogy kezem el kezd magától mozogni, és amikor kinyitottam a szemem, egy orvossal találtam magam szembe.
Kórházi létem alatt meglátogatott egy olyan ember akire nem számítottam. Mivel nem haltam meg, de úgymond nem is élek, meg tudok jelenni bárki előtt. Így volt Minnel is.
- Szóval élsz, de mégis meghaltál. - szólalt meg Kai, amin meglepődtem, ugyanis úgy volt, hogy ő meghalt. - Ha azon gondolkozol, hogyan tértem vissza, Yugyeom tud mesélni, ha szeretnél. - mosolygott. - Ha meghalsz, tudod hogy soha többet nem látod majd a kis barátnődet. Örökre eltűnsz, és nem foglak tudni visszahozni. Az orvosok szerint nem fogsz felkelni, itt fogsz meghalni. De egy utolsó dologban tudok neked segíteni. És ezt vedd úgy majd, mintha meg sem történt volna. Visszatudlak úgy vinni, hogy nem fogsz emlékezni Minre, sem a balesetre, semmi olyanra, hogy valaha is szellem voltál, és sorolhatnám. Egyetlen egy emberre fogsz majd emlékezni, az is JongDae. Azt, hogy miért nem fogsz emlékezni arra, hogy szellem voltál, csak azért mert ha újra meghalsz, vége mindennek, így jobban fogsz majd magadra vigyázni. - végighallgattam mondadóját, majd észbe kaptam. Az nem lehet. - De az is lehet, hogy visszakapod majd az emlékeket. Ja, de azt is csak én tudom visszahozni, mivel én vettem el. Ahhoz engem majd meg kellesz keresned. Fogom a jeleket küldeni, hogy tudd, mi a dolgod. De csak ha nagyon szeretnéd, én nem erőltetem rád, szóval felőlem meg is halhatsz. Én nem vesztek semmit. - nevetett, majd kezet rázva vele, mindent elfelejtek, amit felkelek. - Sok szerencsét. - mondta, majd ott hagyott. Azon gondolkozok, lehet meg kellett volna halnom, de a barátnőmért csak megteszek mindent. Éreztem különleges érzést a testemen, majd éreztem, hogy kezem el kezd magától mozogni, és amikor kinyitottam a szemem, egy orvossal találtam magam szembe.
*jelen*Min szemszög*
Amikor visszamentünk a szobába anyu is megérkezett, és mindent végigkérdezett. Hogy érzem magam, mi van Sehunnal, és mikor fogok már jobban lenni. Kérdései egyszerűek voltak, ami egyetlen egy szóval tudtam válaszolni: sehogy, és semikor. Az életem egy katasztrófa, és ha ez jutott nekem, el kell fogadni. Az hogy soha nem fog rám emlékezni Sehun, egy világ omlik össze bennem. Egy olyan világ, amit ketten építettünk fel, nehézségekkel ugyan, de egy gyönyörű világ lett belőle. Most viszont, úgy érzem éppen omlásveszélyben van, és ahhoz hogy újraéledjen minden, Sehunra van szükség.
- Tessék, tea. - nyújtott oda anyu egy pohárt, amit meg is ittam. Nagyon szomjas voltam, de enni egyáltalán nem tudtam. Nem kívántam semmit, csak ittam, és ittam. Anyu hozott egy zacskó pogácsát, hogy legalább annyit egyek, de még bele se tudtam harapni. Úgy éreztem, ha megeszek egyet is, viszont fogom látni. Semmihez nem volt kedvem, Sehunhoz féltem lemenni, de muszáj valahogy visszahozni az emlékezetét. Talán majd JongDae képes lesz rá. Anyu már JongDae-nak is segít, mintha neki is az anyukája lenne. Ő is sokáig itt volt velem, majd amikor már esteledett, ő is elment. Ketten maradtunk JongDaevel, és csendben feküdtünk. Egyikőnk sem szólalt meg.
- Tessék, tea. - nyújtott oda anyu egy pohárt, amit meg is ittam. Nagyon szomjas voltam, de enni egyáltalán nem tudtam. Nem kívántam semmit, csak ittam, és ittam. Anyu hozott egy zacskó pogácsát, hogy legalább annyit egyek, de még bele se tudtam harapni. Úgy éreztem, ha megeszek egyet is, viszont fogom látni. Semmihez nem volt kedvem, Sehunhoz féltem lemenni, de muszáj valahogy visszahozni az emlékezetét. Talán majd JongDae képes lesz rá. Anyu már JongDae-nak is segít, mintha neki is az anyukája lenne. Ő is sokáig itt volt velem, majd amikor már esteledett, ő is elment. Ketten maradtunk JongDaevel, és csendben feküdtünk. Egyikőnk sem szólalt meg.
- Szerinted vissza fog térni? - törtem meg a csendet kérdésemmel.
- Nem tudom. - suttogta, szinte alig hallottam válaszát. Ha ő nem tudja, akkor senki más. Minden reményem benne van. - Mondtam, hogy segíteni tudsz neki, talán. Egy kicsit. - mondta, majd eszembe jutott a mondata. Igen, azzal, hogy ott vagyok vele mindig.
- De nem akarok egyedül lemenni. - mondtam, majd oldalra néztem, hogy lássam őt.
- De ha én megyek veled, akkor nem fog rád figyelni, mert ott vagyok melletted. Akkor hozzám fog beszélni. Próbáld meg, rendben? Én úgysem megyek sehová. - mondta, majd vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem bízni magamban. Ha újra lemegyek mit fog szólni hozzá? Erőt vettem magamon, majd ismét felvettem a papucsot, és a köntöst, majd elindultam a lift felé. A liftben kezdtem el jobban izgulni, és jobban kezdett remegni a kezem. Ez a találkozás, már nem olyan mint a régi. Ez valami új. valami más. Amikor leértem a kórterem előtt megálltam egy pillanatra. Azt éreztem, hogy most jobban félek, mint előtte. Máskor, nem jött ilyen érzés, de valami most megváltozott. Vettem egy mély levegőt, és benyitottam. Amint meglátott, próbált megmozdulni, de még nem nagyon tudott.
- Szia. Megint. - mosolyogtam rá, majd ő is köszönt. A szívem nagyon vert, és nem is tudtam neki mit mondani igazából. Nem tudom mit érezhet, de már nem azt, amit eddig. - Hogy vagy? - kérdeztem meg óvatosan, majd vártam válaszát. Reméltem, hogy azt fogja mondani minden rendben, de tudom, hogy nincs.
- Eléggé fáj a fejem. - mondta, majd szája kicsit mosolyra húzódott. Ez egyértelmű volt, hogy fáj a feje, mert amilyen sérülése van, az elég durva. Kicsit leültem mellé, majd a beszélgetéssel el is ment az idő. Olyanokat mondott, amit én régen tudtam, de ő nem. Amit tudtam, kérdeztem tőle, hiába mindenre tudtam a választ. Hátha ezzel kicsit segítek, és majd csak beugrik neki. Fáj, hogy nem ismer, és mindent megkérdezett. Ha minden rendben lesz, biztosan JongDae-hez fog menni, mivel velem nem lakhat. Próbáltam olyan dolgokra kitérni, amivel hátha vissza tudom hozni az emlékeit, de nem igazán segített. Az erő, amit sugároztam, nem igazán segített rajta. Amiket mondott, mindig itt vannak a fejemben. A megjelenésétől kezdve. Azt ígérte, hogy mellettem lesz, ha felépül. Nem így történt. Aggódás, és félelem együtt nagyon rossz. Nem tudom, hogy fogok ezen átesni.
- Egy pillanat. - álltam fel, és kimentem megkeresni az orvost. Azt akarom, hogy feljöjjön hozzánk, hogy ne keljen járkálnom, mert én sem érzem valami tökéletesen magam. Amint megtaláltam, azonnal rá is kérdeztem. - Bocsánat. - amikor meghallotta hangom, hátrafordult. - Mivel Sehun felébredt, nem lehetséges, hogy Ő is feljöjjön hozzánk? - kérdeztem, de ahogy rám nézett, tudtam, hogy még nem lehet.
- Mivel neki súlyosabb az állapota, és a fejével van a legnagyobb gond, egy darabig még megfigyelésen lesz. Nem lenne rossz, ha még maradna pár napot. - mondta, majd lehajtottam fejem, de tudtam, hogy ha közelben van, akkor minden rendben lesz. Megértettem, és visszamentem hozzá.
- Szia. Megint. - mosolyogtam rá, majd ő is köszönt. A szívem nagyon vert, és nem is tudtam neki mit mondani igazából. Nem tudom mit érezhet, de már nem azt, amit eddig. - Hogy vagy? - kérdeztem meg óvatosan, majd vártam válaszát. Reméltem, hogy azt fogja mondani minden rendben, de tudom, hogy nincs.
- Eléggé fáj a fejem. - mondta, majd szája kicsit mosolyra húzódott. Ez egyértelmű volt, hogy fáj a feje, mert amilyen sérülése van, az elég durva. Kicsit leültem mellé, majd a beszélgetéssel el is ment az idő. Olyanokat mondott, amit én régen tudtam, de ő nem. Amit tudtam, kérdeztem tőle, hiába mindenre tudtam a választ. Hátha ezzel kicsit segítek, és majd csak beugrik neki. Fáj, hogy nem ismer, és mindent megkérdezett. Ha minden rendben lesz, biztosan JongDae-hez fog menni, mivel velem nem lakhat. Próbáltam olyan dolgokra kitérni, amivel hátha vissza tudom hozni az emlékeit, de nem igazán segített. Az erő, amit sugároztam, nem igazán segített rajta. Amiket mondott, mindig itt vannak a fejemben. A megjelenésétől kezdve. Azt ígérte, hogy mellettem lesz, ha felépül. Nem így történt. Aggódás, és félelem együtt nagyon rossz. Nem tudom, hogy fogok ezen átesni.
- Egy pillanat. - álltam fel, és kimentem megkeresni az orvost. Azt akarom, hogy feljöjjön hozzánk, hogy ne keljen járkálnom, mert én sem érzem valami tökéletesen magam. Amint megtaláltam, azonnal rá is kérdeztem. - Bocsánat. - amikor meghallotta hangom, hátrafordult. - Mivel Sehun felébredt, nem lehetséges, hogy Ő is feljöjjön hozzánk? - kérdeztem, de ahogy rám nézett, tudtam, hogy még nem lehet.
- Mivel neki súlyosabb az állapota, és a fejével van a legnagyobb gond, egy darabig még megfigyelésen lesz. Nem lenne rossz, ha még maradna pár napot. - mondta, majd lehajtottam fejem, de tudtam, hogy ha közelben van, akkor minden rendben lesz. Megértettem, és visszamentem hozzá.
- Minden rendben? - kérdezte, majd válaszként bólintottam egyet. Egy darabig még ott ültem mellette, és vigyáztam rá. - Holnap is fogsz jönni? - kérdezte, bár ezen meglepődtem. Ha már ilyeneket kérdez, csak nem lesz baj. - Azért kérdeztem, mert egyedül szeretnék lenni, és téged amúgy sem ismerlek, és szeretném ha nem zaklatnának. - mondatán meglepődtem, nem erre a válaszra vártam. Megijedtem. Éreztem a fájdalmat belül. Sírni akartam, de előtte nem lehet.
- Akkor én megyek. Nem zavarlak. - mondtam, majd egy könnycsepp hirtelen kifolyt, de addigra elfordultam, ne is lássa. Mikor kiléptem az ajtón, akkor kezdett el úgy folyni, mint a patak. Csendesen, visszafogottan, hogy ne hallja meg. Bezártam magam mögött az ajtót, de egy pillanatra még ránéztem az ajtóra. Talán ennek nem így kell lennie. Talán már nem fogok hozzá tartozni. Bele kell ebbe nyugodnom. Letöröltem a könnyeimet, fájdalmasan ugyan, de elindultam a lift felé. A liftben volt egy tükör, amibe belenéztem, és nem ismertem magamra. Hajam kócos volt, és smink nélkül mint valami bábu, aki nem érez semmit, és nem fáj neki semmi. Amikor felértem, JongDae már aludt, de felkelt arra, hogy benyitottam. Rám nézett, és amikor meglátta, hogy nézek ki, felült.
- Mi történt? - kérdezte, majd oda akart jönni, de nem engedtem.
- Ne, maradj csak. Majd odamegyek. - mondtam, majd leültem az ágyára. - Azt mondta egyedül akar lenni, és ne zaklassam. - mondtam, majd egy újabb könnycsepp kifolyt. Ő odanyúlt, és letörölte. - Talán nem lesz közös jövőnk, nem fogjuk egymást érezni újra. Nem fog magához ölelni aggódva, és nem fog féltékeny lenni Suhora. - mondtam, bár fájdalmam belül nem enyhül. Olyan, mint egy lyuk a testemben, ami nem fog begyógyulni többet. Az addig ott lesz, míg Sehun újra nem szeret belém. - Talán keresnem kellesz valakit? - néztem rá, de nem akartam hallani válaszát. - Ne, inkább ne mondj semmit. Megyek, alszok. - mosolyogtam rá.
- Ne menj még. Legyél itt velem. - mondta, majd ahogy felálltam, úgy ültem vissza.
- Úgysem tudnék most aludni. Forgolódnék, és Sehun járna a fejemben. Valamivel el kell őt felejtenem egy darabig. Nem fogok lemenni hozzá többet. Nem akarom Őt zavarni. Jobb lesz ez így neki. - mondtam, majd rendesen elhelyezkedtem az ágyon. Sokat beszélgettünk, próbált nyugtatni, majd keresztbe feküdtem az ágyon. Lábát az én lábamra tette, ami kicsit súlyos volt a gipsztől, de elbírtam. Majd nem sokára, úgy is aludtam el.
- Akkor én megyek. Nem zavarlak. - mondtam, majd egy könnycsepp hirtelen kifolyt, de addigra elfordultam, ne is lássa. Mikor kiléptem az ajtón, akkor kezdett el úgy folyni, mint a patak. Csendesen, visszafogottan, hogy ne hallja meg. Bezártam magam mögött az ajtót, de egy pillanatra még ránéztem az ajtóra. Talán ennek nem így kell lennie. Talán már nem fogok hozzá tartozni. Bele kell ebbe nyugodnom. Letöröltem a könnyeimet, fájdalmasan ugyan, de elindultam a lift felé. A liftben volt egy tükör, amibe belenéztem, és nem ismertem magamra. Hajam kócos volt, és smink nélkül mint valami bábu, aki nem érez semmit, és nem fáj neki semmi. Amikor felértem, JongDae már aludt, de felkelt arra, hogy benyitottam. Rám nézett, és amikor meglátta, hogy nézek ki, felült.
- Mi történt? - kérdezte, majd oda akart jönni, de nem engedtem.
- Ne, maradj csak. Majd odamegyek. - mondtam, majd leültem az ágyára. - Azt mondta egyedül akar lenni, és ne zaklassam. - mondtam, majd egy újabb könnycsepp kifolyt. Ő odanyúlt, és letörölte. - Talán nem lesz közös jövőnk, nem fogjuk egymást érezni újra. Nem fog magához ölelni aggódva, és nem fog féltékeny lenni Suhora. - mondtam, bár fájdalmam belül nem enyhül. Olyan, mint egy lyuk a testemben, ami nem fog begyógyulni többet. Az addig ott lesz, míg Sehun újra nem szeret belém. - Talán keresnem kellesz valakit? - néztem rá, de nem akartam hallani válaszát. - Ne, inkább ne mondj semmit. Megyek, alszok. - mosolyogtam rá.
- Ne menj még. Legyél itt velem. - mondta, majd ahogy felálltam, úgy ültem vissza.
- Úgysem tudnék most aludni. Forgolódnék, és Sehun járna a fejemben. Valamivel el kell őt felejtenem egy darabig. Nem fogok lemenni hozzá többet. Nem akarom Őt zavarni. Jobb lesz ez így neki. - mondtam, majd rendesen elhelyezkedtem az ágyon. Sokat beszélgettünk, próbált nyugtatni, majd keresztbe feküdtem az ágyon. Lábát az én lábamra tette, ami kicsit súlyos volt a gipsztől, de elbírtam. Majd nem sokára, úgy is aludtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése