21. rész

Arra ébredtem fel, hogy JongDae próbál leszállni az ágyról. Nem volt valami kényelmes ebben a pózban aludni, de még is átaludtam az egész estét. Gyorsan felálltam, és kezébe adtam a mankót, aminek segítségével tud közlekedni.
A napok, és hetek egyre gyorsabban mentek. Sehunhoz már nem mentem le, JongDaenak a lába már jobb volt, és én pedig már csomagoltam a hazaútra. HaNa és KyungSoo segítettek a pakolásban, és JongDae végig nézett. Azon gondolkoztam, le kellene e mennem Sehunhoz. Bár igazából semmit nem érnék el vele.
- Menj le hozzá, utoljára. - szólalt meg HaNa, de én még egy kicsit marasztaltam. Igazából ha lemegyek, nem tudok majd neki mit mondani. Nagyon agyaltam mit csináljak, de ha kikerülök innen, nem tudom mikor fogok újra látni. Eldöntöttem, hogy lemegyek hozzá, legalább elköszönni. Elindultam lefelé, addig HaNa fent maradt Jongdae-val. A liftet már ezerszer megjártam, mióta itt vagyok, így lépcsőn mentem lefelé. Legalább egy kicsit elgondolkozok, mit fogok neki mondani, bár eddig még semmi nem jutott eszembe. Amikor leértem, megálltam a kórterem előtt, vettem egy mély levegőt, majd benyitottam. Rám nézett értetlenül, de egyre közelebb mentem. 

- Szia. - köszöntem zavartan, majd odaálltam elé. 

- Szia. - köszönt vissza. - Mi járatban? - kérdezte, szemét nem vette le rólam.

- Megyek haza, gondoltam elköszönök. - mondtam, de a zavartságom nem enyhült. Éreztem, hogy el kezd remegni a kezem, de nem mutattam ki, hogy izgulok. 

- Rendben. Vigyázz magadra. Szia. - mondta, és mivel ennyivel elintézte a dolgot, kicsit zavart. 

- Rendben. Én nem tudom, mit gondolsz jelenleg, de egyet tudnod kell. Mielőtt történt a baleset, a barátnőd voltam, egy házban, és szobában éltünk. Tudom, hihetetlen, mert nem emlékszel semmire, de azt kívánom, hogy egyszer visszajöjjön, és úgy legyen minden mint régen. - mondtam, de arckifejezése nem volt nyugtató. - Szia. - köszöntem el tőle, majd elindultam az ajtó felé.

- Várj. - szólt utánam. - Tény, hogy nem emlékszek semmire, de így nem tudok bízni benned, mert akármit mondhatsz. Így már nem igazán ismerlek. Sajnálom. - mondta, majd egy fejrázás után kiléptem az ajtón. Kedvem kicsit lesüllyedt, de éreztem, hogy minden rendben lesz. 

* 1 hónap múlva*Sehun szemszög*

A kórházból sikeresen kiengedtek, bár kezelésre kellett járnom. JongDae lakásábban élek egy darabig, amíg lehet, majd önálló életet kezdek. Az emlékek még mindig nem jöttek elő, bár kíváncsi lennék, mi volt a baleset előtt. Idegesített az egész, bár nem tehettem ellene. A lakásban takarítottam, amikor csengettek. Odaléptem az ajtóhoz, majd kinyitottam azt. Az ajtóban egy fiatal srác állt, haja feketés színben pompázott, szemüveg volt rajta, és öltönyben volt. 

- Igen? - néztem rá, mert nem tudom miért állt ott. A kezében láttam egy borítékot, amit elém emelt.

- Ez a levél, önnek jött. - mondta, majd elvettem tőle az említett tárgyat. Nem tudom ki küldhette, mert igazából név nem volt rajta, se cím, semmi. Amikor elment a srác, bezártam az ajtót, majd ledobtam az asztalra a levelet. Nem tudtam mire számítsak, ezért egy darabig még szemeztem vele. Leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, és elkezdtem nézni egy filmet. Közben hol rápillantottam a borítékra, hol a filmet figyeltem. A kíváncsiság majd megölt, de ha valami buzi küldte, csak egyszer találjam meg. A kíváncsiság nagy úr, ezért az nyert. Felvettem a kezembe, és ahogy esett, úgy vettem ki a papírt. Nem volt hosszú a levél, lényegre törő volt, és tömör.

" Na szia. Nem tudod ki vagyok, még akkor se, ha a nevem leírom, de a baleset után találkoztunk, és megbeszéltünk valamit. Ha vissza akarod szerezni az emlékeid, akkor engem kell követned. És azt is mondtam, hogy küldeni fogom a jeleket. Az első jel, íme: Találkoznod kell az egyik hölggyel kint a Han folyónál. Este 8 órára oda kell menned, mert ha nem mész, az első próbát elbuktad. Összesen 5 lesz, amit ha megcsinálod, sikerrel jársz. Figyelni foglak, és ha nem teszed, teszek róla, hogy bajod legyen, mivel kezet ráztál velem. Az ígéreted nem szegheted meg.! Figyelmeztettelek! : Kai" 

Miután elolvastam a levelet, hirtelen kezdett verni a szívem. Ilyenre egyáltalán nem emlékszem, és ha tényleg így van, és visszahozza az emlékeim, akkor muszáj elmennem arra a találkozóra. Ah, még nem tudom mit tegyek, lehet ha visszakapom az emlékeim, csalódni fogok, és semmi értelme nem volt ennek. Nagyon gondolkoztam a dolgokon mit tegyek, mert ez olyan hihetetlen számomra. 

- Szia. - szólalt meg valaki mögöttem, de mire megfordultam nem láttam senkit. Érdekes, mert biztos voltam benne, hogy hallottam, valaki köszönt. - Itt vagyok. - szólalt meg újra egy hang mögülem, de ahogy újra megfordultam, ismét nem láttam semmit. Ahogy egyre jobban koncentráltam, megláttam egy alakot, amit éppen homályosan láttam. Egy test alak rajzolódott ki, de nem láttam normálisan. Egyre jobban pislogni kezdtem, és egyre jobban láttam az alakot. 

- Ki...vagy te? - kérdeztem, és egy pillanatra megijedtem. - Soha nem láttalak még. - mondtam, majd arckifejezése hirtelen megváltozott.

- Hallottunk a balesetedről, és mindenki tudja, hogy nem emlékszel semmire. Én egy szellem vagyok, a sok közül. Körülötted még vannak, de őket nem fogod egyhamar látni. Egyre többen leszünk, és egyre többet fogsz látni, úgy mint a kis barátnőd. - egy szavát nem értettem. Milyen barátnő? Olyan érthetetlenül beszélnek körülöttem az emberek, hogy valami eszméletlen. Szóval én látom a szellemeket. Talán félnem kellene.
- Nagyon vicces. - majd figyelmen kívül hagyva, folytattam a takarítást.
- Sajnálom, hogy figyelmen kívül hagysz, mert nem mindenki lát engem, csak akinek van ilyen képessége. Szerinted én ki vagyok? Annyira érdekes nem? Nem mindennap találkozik az ember szellemmel. - mondta, és folyamatosan követett, akárhová mentem.
- Engem békén lehet hagyni. És nem szeretnék egyetlen szellemet sem meglátni ebben a házban, mert nem tudom mit csinálok. - mondtam, és kezdtem idegesebb lenni.
- Minket nem tudsz elkergetni, és ha nem tudnád, nem is nagyon tudsz hozzánk érni. - mondta, majd egyre közelebb jött.
- Menj innen! - kiabáltam, majd egyszer csak eltűnt.
- Minden rendben? - hallottam meg JongDae hangját. - Kivel beszélgetsz? - kérdezte. - Ugye, nem látod a szellemeket? - jött a hirtelen kérdés.
- Ezek szerint igen. - válaszoltam, majd kicsit lenyugodtam, hogy már nem vagyok egyedül.
- Azt hittem a baleset után már nem fogod. - mondta, közben elindult a konyha felé, és benyúlt a hűtőben, de én követtem őt.
- Azt ne mondd, hogy előtte is láttam őket.
- Sőt.. te is... - majd hirtelen köhögött egyet.
- Mi én is? - kérdeztem, de nem folytatta mondatát. Nem mondott utána semmi, csak leült enni. - Mondd már. Mi én is? - ültem le vele szembe, de akkor sem mondott semmit. - Rendben, ne mondd. Majd úgyis kiderül minden. - mondtam, majd amikor felálltam, akkor hallottam meg, hogy csörög JongDae telefonja. Visszaültem, mert kíváncsi voltam ki az.
- Nem hagysz itt? - kérdezte.
- Miért? Olyan fontos, hogy nem hallhatom? - kérdeztem vissza.
- Szia Min! - szólt bele a telefonba, és akkor rá jöttem ki az. Már szinte untam ott ülni, annyit beszéltek. De kíváncsi voltam mindenre, hogy mégis mit beszélnek. Már kicsit ideges voltam, hogy annyit tudnak beszélni. - Rendben, akkor majd megyünk. - az utolsó mondatára felkaptam a fejem, és vártam, hogy mit mondani. - Megvagyunk hívva vacsorára Minhez. Ma este, 8-ra kell ott lenni. - mondta, majd eszembe jutott, hogy nekem 8-kor a Han folyóhoz kell mennem.
- De nekem nem jó. - mondtam, majd elmagyaráztam neki, hogy miért is.
- Milyen levél? Kitől? Miért? Ne csináld, mert ez nekünk fontos. - kicsit meglepődött, bár ha akarja, ha nem, nekem el kell oda mennem. - Akkor átteszem egy másik napra. - mondta, majd vette elő a telefonját, hogy felhívja Mint.
- Ne, nem kell. Menj csak nyugodtan. - vettem ki a kezéből a telefont, és zsebre vágtam. Nem akartam, hogy felhívja, és másik napra tegyék át. Inkább menjen egyedül, én inkább megyek a folyóhoz.

Sötétedett, és fél 7-re állt az idő. Felvettem a ruhákat, amiket fel fogok venni, és elindultam vele a fürdőszobába. Beálltam a zuhany alá, és magamra engedtem a forró vizet, ami annyira jól esett ebbe a hidegben. Az időjárás még hideg volt, de már közeledtünk a tavasz felé. Felvettem egy kék felsőt, és egy szűk szárú farmert, majd amikor mindezzel kész voltam, belőttem a hajam is, ami volt egy kicsi, mivel a baleset miatt, kicsit vágtak a hajamból. Amikor a hajammal is megszenvedtem, akkora már fél 8 volt. Semmi életerőm nem volt ahhoz, hogy én most elsétáljak a folyóhoz. Mivel JongDae is megy Minhez, ezért ő már hamarabb elindult, én pedig rá egy 10 percre, mivel nincs olyan messze a hely tőlünk. Felvettem a fekete tornacipőt amit találtam, majd a kabátot is, és kezembe fogtam a kulcsot, amit JongDae adott, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem rajta. A hideg megcsapott, ugyanis még repkedtek a mínuszok, és a hó is, ami megmaradt, körülöttem mindenhol volt. Becsuktam az ajtót, és a kulcsot zsebre vágtam. Elindultam, de még egy percre visszafordultam, hogy biztos vagyok e a döntésemben, és kíváncsi vagyok e mi volt a baleset előtt. De emlékeztem "Kai" minden szavára, hogy ha nem teszem meg, amit megígértem, nagy bajba kerülhetek. Nem tudom ki ez a Kai, de inkább megteszem amit kért, és elindulok a folyóhoz.  Lépéseimet gyorsabbra vettem, mert alig 5 percem volt, hogy odaérjek. Amikor odaértem mindenhol körbe néztem, de sehol nem találtam senkit. Az egyik korlátnál megálltam, és vártam, hogy a nő megérkezzen. A hideget már annyira megszoktam, hogy már tökéletesen éreztem magam, de egy még mindig idegesített. Miért rendelt ide 8-ra, ha még nincs itt senki. Vártam egy kicsit, aztán leültem az egyik padra. A pad rettentő hideg volt, és inkább kétszer meggondoltam tényleg leülök. 

- Te lennél Sehun? - hallottam meg hirtelen egy női hangot, és azonnal a hang felé figyeltem. A nő nem is volt olyan öreg, mint elképzeltem. Fiatal, divatos, és elég jól nézett ki, bár ő sem ember. Olyan, mint Kai. Nem is szellem, de nem is élő ember. Pontosan a kettő közötti. Az ilyenek mind továbbra tudnak beszélni, és továbbra is ha kell, megmutatják magukat az embereknek. Ő is ilyen lenne? 

- I..Igen. - nyögtem ki nagy nehezen egyetlen szót is. 

- Ennek a találkozásnak igazából semmi értelme nincs, csak hogy sikeresen visszahozzuk az emlékeid. De mivel én sem engedhetlek el, és Kai sem, ezért követned kell az utasításokat, amit én, és Kai fogunk kiadni. Szóval minden egyes, apró kis mozzanatra figyelned kell. Az a szellem, akivel beszélgettél a házban, ő is egy jel. Tehát ha meglátod még egyszer, ne zavard el, mert fontos információt mondhat. Amúgy a neven HyoJung. Örültem, hogy találkozhattam veled. Hallottam rólad sokat Kai-tól. - szóval már csináltam valamit a baleset előtt, amiért ennyien ismernek engem. Annyira tudni akarom, de még nincs itt a vége, és egyszerűen már tűkön ülök. Nem tudtam válaszolni, csak figyeltem, hogy mit beszél. Tényleg semmi értelme nem volt ennek az egésznek, mert olyan nagy dolgot nem mondott. Ah, kiborító, hogy elrángat, a semmiért. Amikor elmondta amit akart, egyszer csak eltünt. Körbenéztem, de már teljes csend uralkodott a folyó körül. Senki nem járt erre, csak én álltam itt egyedül. Ránéztem az időre, és 9-et mutatott az óra. Hazasiettem, hátha már JongDae is megérkezett. De amikor beléptem a házba, teljesen sötét volt mindenhol, és itt tudtam meg, hogy JongDae még nem ért haza. Felvettem a telefont, amit itt hagyott nekem, hogy majd ha hazaértem, mindenféle képpen hívjam fel. A névjegyzékben megtaláltam a számát, majd azonnal hívtam is. 

- Hazaértél? - szólt bele a telefonba. 

- Igen, te még nem jössz? - kérdeztem, és közben hallottam a háttérben, hogy egészen jól érezték magukat. 

- Nem, még nem. De nyugi, fogok menni. - mondta, majd megbeszéltünk mindent, és leraktuk a telefont. Miért van olyan érzésem, hogy oda kell mennem? Leültem a kanapéra, majd hátradöltem, és fejemet is hátrahajtottam. A másik érdekes dolog, hogy tudom hol lakik. Ah, fárasztó. 

Felkaptam vissza a kabátomat, és a cipőt, majd azonnal útnak is indultam. Beszálltam egy taxiba, ami egyenesen oda vitt. 

20. rész

Mikor felkeltem, azt hittem minden úgy lesz, ahogy volt. De sajnos nem így történt. Nem tudom mikor fogja visszakapni az emlékeit, de nagyon remélem minél hamarabb. Mikor felébredtem ChoAh ott ült mellettem. Vigyázott rám, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
- Rosszat álmodtál? - jött a kérdés hirtelen. Nem álmodtam semmit, vagyis úgy emlékszem, hogy nem.
- Miért? - kérdeztem vissza, mert nem értettem mire mondja.
- Csak folytak a könnyeid, meg folytak. Már én is elérzékenyültem. - mosolygott. - Nem tudok mit mondani. Egyszerűen csak sajnálni tudlak, de még mindig azt mondom, hogy fog rád emlékezni, ahogy a sebei gyógyulnak. Annyira szeretném azt mondani, hogy ne aggódj, de ilyenkor én is aggódok. Jajj drágám. - már ő is megkönnyezve, megfogta a kezem, és erősen szorította.
- Nem tudom hogy álljak elé, mert így nem fogok vele beszélni. - aztán hirtelen megjelent JongDae is, két mankóval a kezében. Ő is csak így tud közlekedni, mert neki meg a lábai sebesültek meg annyira, hogy alig tud járni.
- Beszéltem vele. Azt hiszem rám emlékszik. - mondta lesütött szemekkel. - Az megdöbbentett, hogy rád miért nem emlékszik. De ha esetleg minden nap ott lennél vele, az közelebb hozna titeket újra. - mondta, majd alig álltam fel, HaNa is megérkezett.
- Egyedül? - kérdeztem.
- Anyud délután jön, mert van egy kis elintéznivalója, de azt üzeni, jön ahogy tud. - mondta. - De hova ilyen sietősen? - kérdezte, majd elmondtam neki, hogy Sehun nem emlékszik rám, csak JongDaera.
- Le kell mennem hozzá. Nem hagyhatom, hogy csak így elfelejtsen. Nem teheti ezt velem. - mondtam, majd megfogta kezem, és segített levinni. Annyira nehezen megy még mindig minden. A baleset óta nem sokat gyógyultam, és a fájdalmak sem enyhültek. De nem érdekel, mert most Sehun sokkal fontosabb nekem. Amikor leértünk Sehun nyugodtan feküdt, becsukott szemekkel, és arra kelt fel, hogy bejöttünk.
- Te lennél Min? - szólalt meg, hangja rekedtes volt, és a lélegeztető is zavarta. Bólintottam egyet, amivel megértette, hogy igen, én vagyok.
- Azt nem mondtad, hogy nem fogsz rám emlékezni. Csak hogy felkelsz, és itt leszel velem. - mondtam.
- Miről beszélsz? - kérdezte, és közben az is leesett, hogy ő nem tud semmiről sem. Nem tudja, hogy szellem volt, és meg tudott jelenni előttem.
- Tényleg nem emlékszel semmire? - kérdeztem, majd leültem egy székre.
- De te miért vagy kórházban? - jött az újabb kérdés. - Ah, JongDae mindent elmondott, hogy baleset történt. Valami olyasmit mondott, hogy megmentettem őt, vagy mi. De azt nem értettem. - mondta, majd a plafont kezdte bámulni.
- Igen. Te mentetted meg. - mondtam, közben végig őt néztem.

*Pár nappal ezelőtt*Sehun szemszög*

Ott feküdtem, már egyedül azon az ágyon, és közben Minnel álmodtam, ha mondhatom annak. Ha itt hagyom, ő egyedül lesz Suhoval, amit én nagyon nem szeretnék. Félek, ha meghalok Suho jobban fog rá akaszkodni, és végleg nem fogja elengedni.
Kórházi létem alatt meglátogatott egy olyan ember akire nem számítottam. Mivel nem haltam meg, de úgymond nem is élek, meg tudok jelenni bárki előtt. Így volt Minnel is.
- Szóval élsz, de mégis meghaltál. - szólalt meg Kai, amin meglepődtem, ugyanis úgy volt, hogy ő meghalt. - Ha azon gondolkozol, hogyan tértem vissza, Yugyeom tud mesélni, ha szeretnél. - mosolygott. - Ha meghalsz, tudod hogy soha többet nem látod majd a kis barátnődet. Örökre eltűnsz, és nem foglak tudni visszahozni. Az orvosok szerint nem fogsz felkelni, itt fogsz meghalni. De egy utolsó dologban tudok neked segíteni. És ezt vedd úgy majd, mintha meg sem történt volna. Visszatudlak úgy vinni, hogy nem fogsz emlékezni Minre, sem a balesetre, semmi olyanra, hogy valaha is szellem voltál, és sorolhatnám. Egyetlen egy emberre fogsz majd emlékezni, az is JongDae. Azt, hogy miért nem fogsz emlékezni arra, hogy szellem voltál, csak azért mert ha újra meghalsz, vége mindennek, így jobban fogsz majd magadra vigyázni. - végighallgattam mondadóját, majd észbe kaptam. Az nem lehet. - De az is lehet, hogy visszakapod majd az emlékeket. Ja, de azt is csak én tudom visszahozni, mivel én vettem el. Ahhoz engem majd meg kellesz keresned. Fogom a jeleket küldeni, hogy tudd, mi a dolgod. De csak ha nagyon szeretnéd, én nem erőltetem rád, szóval felőlem meg is halhatsz. Én nem vesztek semmit. - nevetett, majd kezet rázva vele, mindent elfelejtek, amit felkelek. - Sok szerencsét. - mondta, majd ott hagyott. Azon gondolkozok, lehet meg kellett volna halnom, de a barátnőmért csak megteszek mindent. Éreztem különleges érzést a testemen, majd éreztem, hogy kezem el kezd magától mozogni, és amikor kinyitottam a szemem, egy orvossal találtam magam szembe.

*jelen*Min szemszög*

Amikor visszamentünk a szobába anyu is megérkezett, és mindent végigkérdezett. Hogy érzem magam, mi van Sehunnal, és mikor fogok már jobban lenni. Kérdései egyszerűek voltak, ami egyetlen egy szóval tudtam válaszolni: sehogy, és semikor. Az életem egy katasztrófa, és ha ez jutott nekem, el kell fogadni. Az hogy soha nem fog rám emlékezni Sehun, egy világ omlik össze bennem. Egy olyan világ, amit ketten építettünk fel, nehézségekkel ugyan, de egy gyönyörű világ lett belőle. Most viszont, úgy érzem éppen omlásveszélyben van, és ahhoz hogy újraéledjen minden, Sehunra van szükség.
- Tessék, tea. - nyújtott oda anyu egy pohárt, amit meg is ittam. Nagyon szomjas voltam, de enni egyáltalán nem tudtam. Nem kívántam semmit, csak ittam, és ittam. Anyu hozott egy zacskó pogácsát, hogy legalább annyit egyek, de még bele se tudtam harapni. Úgy éreztem, ha megeszek egyet is, viszont fogom látni. Semmihez nem volt kedvem, Sehunhoz féltem lemenni, de muszáj valahogy visszahozni az emlékezetét. Talán majd JongDae képes lesz rá. Anyu már JongDae-nak is segít, mintha neki is az anyukája lenne. Ő is sokáig itt volt velem, majd amikor már esteledett, ő is elment. Ketten maradtunk JongDaevel, és csendben feküdtünk. Egyikőnk sem szólalt meg. 

- Szerinted vissza fog térni? - törtem meg a csendet kérdésemmel. 

- Nem tudom. - suttogta, szinte alig hallottam válaszát. Ha ő nem tudja, akkor senki más. Minden reményem benne van. - Mondtam, hogy segíteni tudsz neki, talán. Egy kicsit. - mondta, majd eszembe jutott a mondata. Igen, azzal, hogy ott vagyok vele mindig. 

- De nem akarok egyedül lemenni. - mondtam, majd oldalra néztem, hogy lássam őt. 

- De ha én megyek veled, akkor nem fog rád figyelni, mert ott vagyok melletted. Akkor hozzám fog beszélni. Próbáld meg, rendben? Én úgysem megyek sehová. - mondta, majd vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem bízni magamban. Ha újra lemegyek mit fog szólni hozzá? Erőt vettem magamon, majd ismét felvettem a papucsot, és a köntöst, majd elindultam a lift felé. A liftben kezdtem el jobban izgulni, és jobban kezdett remegni a kezem. Ez a találkozás, már nem olyan mint a régi. Ez valami új. valami más. Amikor leértem a kórterem előtt megálltam egy pillanatra. Azt éreztem, hogy most jobban félek, mint előtte. Máskor, nem jött ilyen érzés, de valami most megváltozott. Vettem egy mély levegőt, és benyitottam. Amint meglátott, próbált megmozdulni, de még nem nagyon tudott.
- Szia. Megint. - mosolyogtam rá, majd ő is köszönt. A szívem nagyon vert, és nem is tudtam neki mit mondani igazából. Nem tudom mit érezhet, de már nem azt, amit eddig. - Hogy vagy? - kérdeztem meg óvatosan, majd vártam válaszát. Reméltem, hogy azt fogja mondani minden rendben, de tudom, hogy nincs.
- Eléggé fáj a fejem. - mondta, majd szája kicsit mosolyra húzódott. Ez egyértelmű volt, hogy fáj a feje, mert amilyen sérülése van, az elég durva. Kicsit leültem mellé, majd a beszélgetéssel el is ment az idő. Olyanokat mondott, amit én régen tudtam, de ő nem. Amit tudtam, kérdeztem tőle, hiába mindenre tudtam a választ. Hátha ezzel kicsit segítek, és majd csak beugrik neki. Fáj, hogy nem ismer, és mindent megkérdezett. Ha minden rendben lesz, biztosan JongDae-hez fog menni, mivel velem nem lakhat. Próbáltam olyan dolgokra kitérni, amivel hátha vissza tudom hozni az emlékeit, de nem igazán segített. Az erő, amit sugároztam, nem igazán segített rajta. Amiket mondott, mindig itt vannak a fejemben. A megjelenésétől kezdve. Azt ígérte, hogy mellettem lesz, ha felépül. Nem így történt. Aggódás, és félelem együtt nagyon rossz. Nem tudom, hogy fogok ezen átesni.
- Egy pillanat. - álltam fel, és kimentem megkeresni az orvost. Azt akarom, hogy feljöjjön hozzánk, hogy ne keljen járkálnom, mert én sem érzem valami tökéletesen magam. Amint megtaláltam, azonnal rá is kérdeztem. - Bocsánat. - amikor meghallotta hangom, hátrafordult. - Mivel Sehun felébredt, nem lehetséges, hogy Ő is feljöjjön hozzánk? - kérdeztem, de ahogy rám nézett, tudtam, hogy még nem lehet.
- Mivel neki súlyosabb az állapota, és a fejével van a legnagyobb gond, egy darabig még megfigyelésen lesz. Nem lenne rossz, ha még maradna pár napot. - mondta, majd lehajtottam fejem, de tudtam, hogy ha közelben van, akkor minden rendben lesz. Megértettem, és visszamentem hozzá. 

- Minden rendben? - kérdezte, majd válaszként  bólintottam egyet. Egy darabig még ott ültem mellette, és vigyáztam rá. - Holnap is fogsz jönni? - kérdezte, bár ezen meglepődtem. Ha már ilyeneket kérdez, csak nem lesz baj. - Azért kérdeztem, mert egyedül szeretnék lenni, és téged amúgy sem ismerlek, és szeretném ha nem zaklatnának. - mondatán meglepődtem, nem erre a válaszra vártam. Megijedtem. Éreztem a fájdalmat belül. Sírni akartam, de előtte nem lehet.
- Akkor én megyek. Nem zavarlak. - mondtam, majd egy könnycsepp hirtelen kifolyt, de addigra elfordultam, ne is lássa. Mikor kiléptem az ajtón, akkor kezdett el úgy folyni, mint a patak. Csendesen, visszafogottan, hogy ne hallja meg. Bezártam magam mögött az ajtót, de egy pillanatra még ránéztem az ajtóra. Talán ennek nem így kell lennie. Talán már nem fogok hozzá tartozni. Bele kell ebbe nyugodnom. Letöröltem a könnyeimet, fájdalmasan ugyan, de elindultam a lift felé. A liftben volt egy tükör, amibe belenéztem, és nem ismertem magamra. Hajam kócos volt, és smink nélkül mint valami bábu, aki nem érez semmit, és nem fáj neki semmi. Amikor felértem, JongDae már aludt, de felkelt arra, hogy benyitottam. Rám nézett, és amikor meglátta, hogy nézek ki, felült.
- Mi történt? - kérdezte, majd oda akart jönni, de nem engedtem.
- Ne, maradj csak. Majd odamegyek. - mondtam, majd leültem az ágyára. - Azt mondta egyedül akar lenni, és ne zaklassam. - mondtam, majd egy újabb könnycsepp kifolyt. Ő odanyúlt, és letörölte. - Talán nem lesz közös jövőnk, nem fogjuk egymást érezni újra. Nem fog magához ölelni aggódva, és nem fog féltékeny lenni Suhora. - mondtam, bár fájdalmam belül nem enyhül. Olyan, mint egy lyuk a testemben, ami nem fog begyógyulni többet. Az addig ott lesz, míg Sehun újra nem szeret belém. - Talán keresnem kellesz valakit? - néztem rá, de nem akartam hallani válaszát. - Ne, inkább ne mondj semmit. Megyek, alszok. - mosolyogtam rá.
- Ne menj még. Legyél itt velem. - mondta, majd ahogy felálltam, úgy ültem vissza.
- Úgysem tudnék most aludni. Forgolódnék, és Sehun járna a fejemben. Valamivel el kell őt felejtenem egy darabig. Nem fogok lemenni hozzá többet. Nem akarom Őt zavarni. Jobb lesz ez így neki. - mondtam, majd rendesen elhelyezkedtem az ágyon. Sokat beszélgettünk, próbált nyugtatni, majd keresztbe feküdtem az ágyon. Lábát az én lábamra tette, ami kicsit súlyos volt a gipsztől, de elbírtam. Majd nem sokára, úgy is aludtam el.

19. rész

Amikor kinyitottam a szemem, ismét a kórház falai vett körül. Az infúzió bekötve, és lélegeztető volt rajtam. Nem tudtam felülni, és nem éreztem semmit. A szemem sarkából vettem észre, hogy rajtam kívül nincs senki. Fájt mindenem, és arra gondoltam, még most akartam kijutni innen, és máris itt vagyok. Nem tudtam mozdulni, a fejem is fájt egy kicsit. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a kocsiban hárman ültünk, de mégis egyedül vagyok ebben a szobában. Egy nővér jött be, hogy cseréljen tűt, meg ilyesmit. Nagyon gondolkoztam, hogy megkérdezzem, hol vannak a többiek. Félek, és rosszat éreztem.
- Bocsánat. - szólaltam meg mégis, a hangom kicsit rekedtes volt, és a lélegeztető is változtatott a hangomon. - Akik velem voltak a kocsiba, hol vannak? - kérdeztem a nővért, mire felegyenesedett, és rám nézett.
- Egyikük sem volt bekötve, még maga éppen hogy apró sérüléseket szenvedett. De ők ketten, nos eléggé durván megsérültek. Lent vannak az intenzíven, még nem ébredtek fel. Azt nem tudni, hogy mikor fognak felkelni, de nem ma, az biztos. A műtétet még nem beszélték meg. - egy könnycsepp végig folyt az arcomon, mert amiket hallottam, tudtam hogy baj van.
- Nem láthatom őket? Az egyik az életem. Ha újra elveszítem, nem hiszem.. illetve ha elveszítem én megőrülök. Ott kell legyek mellette, mert tudom, ha mellette leszek jobban lesz. Kérem, hadd menjek oda. - próbáltam egy kicsit könyörögni, de nem igazán engedett. Addig könyörögtem, míg tényleg lementünk. Beleültem a kerekesszékbe, és lementünk együtt. Amikor odaértünk nem hittem a szememnek. Mindketten elkülönítve egymástól, feküdtek egy egy ágyon. A látvány nem volt szép, de tudom, hogy életben vannak. Odamentem Sehun mellé, és mire odaértem a könnyeim egyre jobban kezdtek folyni.
- Nem hagyhatsz itt újra, és újra. Sehun, kérlek. Fel kell kelned, mert nem akarom meglátni a szellemed, ahogy az ágyam mellett áll. Jobban jársz, ha felkelsz, mert én azt nem élem túl. - suttogtam, de tudtam, hogy nem hallja. Lehajtottam fejemet az ágyra, közben szorosan fogtam a kezét. Hol Sehunt néztem, hol pedig JongDae-t.
- Min. - hallottam valaki hangját, mire felnéztem, de Sehun még mindig úgy feküdt ahogy volt. Hátra néztem, és nem akartam Őt látni újra, így. - Hé, hé. Nem haltam meg, ne ijedj meg. Ez is csak olyan, de kérlek bíznod kell bennem. Nem foglak itt hagyni, rendben? Erős leszek, és nem hagylak itt. - Sehun ismét szellemként jelent meg előttem. Bíztam ugyan benne, és tudtam, hogy nem hagy itt.
- Mikor kelsz fel? Kérlek, minél hamarabb. - mondtam, majd leült az ágyra.
- Utálom magam így látni. A temetés még anno rosszabb volt. Akik körülöttem voltak, és engem néztek, hogy milyen szépen fekszek abba a koporsóba. Apám el sem jött. Engem, és anyut egyszerre temettek, de nem láttuk egymást. Én nem láttam őt, és ő sem látott engem. Nem tudom, hogy ez miért van, de ez volt. Most újra itt fekszek, illetve fekszünk. Ha én nem kelek fel most, lehet többet soha nem érhetek majd hozzád, nem foglak majd látni, és kérlek, minden képen Suhoval kell lenned, mert ő biztosan segíteni fog majd mindenben, és védeni is fog. De kérlek, még ne se sírj, mert ezzel csak gyengítesz engem. Igyekszem erőt venni, és ha itt leszel majd mellettem, minél hamarabb felkelek. JongDae-n majd én segítek, de neked csak rajtam kellesz segítened. - láttam, hogy remeg a keze, és fél. Felállt, és odament JongDae-hez, majd kezét rátette az övére. Szorosan megfogta, majd becsukta a szemét. Pár másodpercig így volt, majd hallottam ahogy JongDae elkezd köhögni, Ez érdekes volt. Tehát a szellemek ilyenekre is képesek. - Vele minden rendben lesz. Én magamat nem tudom megmenteni, mert arra nem vagyok képes. A rokonoknak tudok segíteni, de másokon sajnos nem. - mondta, majd leült a saját ágyára, és ahogy a teste feküdt az ágyon, ő úgy visszaszállt a testébe. Odagurultam JongDae mellé, és megnyomtam a vészjelző gombot, amivel tudok hívni egy nővért. Megfogtam a kezét, és próbáltam nyugtatni, mivel a köhögéssel nem tudott alábbhagyni.
Azonnal jött is egy nővér, majd adott neki valamit, amivel kicsit lenyugodott. JongDae ijedten körbenézett, majd amikor meglátott engem, kicsit megnyugodott.
- Miért vagyok itt? Hol van Sehun? - kérdezte, majd átmutattam a másik ágyra. - Miért nem kelt még fel? - jött az újabb kérdés.
- Erőt vesz magán. - mondtam, majd a nővér felöltöztette JongDae-t, és behívta az orvost.
- Nem hittem, hogy ilyen hamar találkozunk, kisasszony. - nevetett, majd rámosolyogtam. - Nem hittem, hogy ilyen hamar fel fog ébredni, de ez egy jó jel. - váltott JongDae-hez.
- Kérem, ha Sehun felébred, hadd legyünk hárman együtt. nem szeretnék egyedül ott feküdni. - kértem az orvost, mert tényleg nem akartam egyedül lenni.
- JongDae-t már visszük is fel akkor magához. Ha fájdalmat érezne, vagy akármit, azonnal szóljanak nekem. - nézett rá JongDaera, majd együtt mentünk fel egy nővér kíséretében. Őt ágyon vitték, mivel ő még fekvőbetegnek számít, én gurultam a kis székben. Amikor felértünk én is visszafeküdtem az ágyba, és nekem is adtak újra egy infúziót. Kicsit beszélgettünk a balesetről, ami nem volt kellemes, majd nem sokára hangokat hallottam a folyosóról.
- Min. Jézusom, minden rendben? Tudod, hogy aggódtam, csak annyira nem tudtam eljönni. - jött Suho aggódva hozzám. Közben eszembe jutott Sehun mondata, hogy ha nem fog felkelni, mindenképpen Suhoval legyek, mert ő megvéd. Nem tudok még úgy ránézni, mert tudom, hogy Sehun fel fog kelni. - Min, kérlek mondj valamit. - törte meg Suho a gondolkodásomat az állandó kérdéseivel.
- Minden rendben Suho, ne aggódj. - mosolyogtam rá. - De JongDae is itt van, ha nem látnád. - mondtam, majd mutattam az említett személy felé.
- Sehun? - kérdezett újra.
- Még nem ébredt fel, de azt állítják nem is fog, de én tudom, hogy nem így van. - mondatom végén kicsúszott egy könnycsepp.
- Veled minden ok? - kérdezte JongDaet, majd odament hozzá. - Meg kell menteni Sehunt. - mondatán meglepődtem, mert sose mondott még ilyet. Egyáltalán hogy fogja megmenteni, ő nem tudja. Csendben hallgattam ahogy beszélgetnek JongDae-vel, de aztán hirtelen elálmosodtam, és elaludtam. Álmomban Sehun jelent meg, hogy meghalt, és soha többet nem fog visszajönni. Nem fog tudni kivel alkut kötni, és végleg eltűnik. S szememből folytak a könnyek, és éreztem, hogy minél hamarabb fel kell keljek. 

- Ébredj! - rázott fel Suho. Észrevettem, hogy kihatott a valóságra is az álmom, mert éreztem, ahogy folynak a könnyeim. - Mi a baj? Ne félj, rendben? Itt vagyunk melletted, és Sehun mellett is. Nem fogjuk cserben hagyni. De most ha szeretnél, menjünk le hozzá, és adjunk neki erőt. - mondta, majd egyből ültem is fel, és Suho segített leszállni az ágyról. Felvettem a papucsomat, és a köntöst, és elindultunk a lift felé. JongDae nem tudott velünk jönni, mert még nem tud felkelni, ezért csak ketten mentünk. Nekem klausztrofóbiám van, de titkolom, mert így még is gyorsabban lejutok. Már a kerekesszékre sem volt szükségem. Mikor leértünk a nővérek épp vizsgálták Sehunt. Megálltam az ágy végénél, és kérdőn néztem a nővérre. 

- Az állapota ugyan stabil, de még mindig nem kelt fel. Valamikor felfog, de nem tudni mikor. Olyan sérülést kapott a feje, hogy szerencse, hogy tudni fogja hol van. De még az sem biztos. És ha fel is kel, ne ijedjenek meg, ha nem fog rátok emlékezni. - a szívem majd kiugrott a helyéről annyira vert. Nem akarom, hogy ne emlékezzen rám. Mi lesz, ha nem ismer meg? Mi lesz, ha így már nem fog szeretni. A legrosszabb dolgokba bele se merek gondolni. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Erősen szorítottam, és imádkoztam, hogy mihamarabb felkeljen. Suho végig ott volt mellettem, és ő is leült az egyik székre. 2 órát ülhettünk ott, aztán visszamentünk. Suho felkísért, majd nem sokára jöttek anyuék is. KyungSoo HaNa, és ChoAh majdnem megöltek, anyu simogatta a fejem, hogy nem lesz semmi baj. Közben kisírtam magam, hogy ha felkel Sehun lehet nem fog rám emlékezni. És a többi. Mindent elmondtam nekik, végig ott ültek mellettem. Aztán ők is lementek megnézni Sehunt, hogy mi a helyzet, de Suho akkor sem hagyott ott engem. 

- Minden rendben lesz. - mondta, majd az egyetlen könnycseppet ami kifolyt a szememből, letörölte. - Amíg itt vagy, én is itt leszek. - próbált nyugtatni, de csakis Sehunon járt az agyam. Örültem, hogy Suho mellettem volt, de jobban örültem volna Sehunnak. Magamat tudom hibáztatni a baleset miatt, mert értem jöttek, és engem akartam hazavinni.
- Miért kellett ennek így történnie? Miért? - próbáltam csendben sírdogálni, de Suho mindent észrevett.
- Tudom, hogy fáj, de neked is erőt kell most venni, és bízni kell Sehunban. - mondta, majd vízszintesbe helyeztem magam az ágyon, és elfordultam Suhotól. Nem szép dolog, de nem akarom, hogy nyálazzon. Nem szóltam hozzá, bár tény, hogy barátomnak tekintem, és ha ő is úgy nézne rám, akkor én segítenék neki, de annyira nyomul. Amikor Suho elment, és úgy láttam, hogy JongDae is alszik, lementem Sehunhoz. Még mindig mozdulatlanul feküdt ott, ugyanaz a helyzet. Ugyanúgy leültem mellé, és vártam. Ha talán ott ülök mellette megérzi, és fel fog kelni.

*Pár nap múlva*

Egy reggel felkeltem, és azt is megtudtam, hogy JongDae már járkálhat, és már Ő is jobban van. Sehun még mindig nem kelt fel, és az orvosok sem értik. Minden nap lementem hozzá meglátogatni, és minden percben, ahányszor ott voltam, mindig imádkoztam. Azóta egyszer sem jelent meg, és kezdtem félni, hogy soha többet nem fogom látni. Suho is minden nap jött, és ott volt velünk. HaNa és JaeBum meglátogattak, hoztak rágcsát, vizet, meg ilyenek dolgokat. Sokat beszélgettünk, hogy mi volt az elmúlt napokban. ChoAh is bejött, de nem hozta magával Markot, mert nem akart ezzel zaklatni. Nem is mondott róla még semmit, mert úgy gondolta, hogy még nem kellene, azok után, ami történt.
- Mondtam neked, hogy ha megbánt, soha többet nem jöhet ide, se oda, se sehova. - szavakat egyesével mondtam, szaggatottan, hogy megértse.
- Mostanában semmi hülyeséget nem csinál. - lehajtotta a fejét, majd a földet fürkészte.
- Hát hogy nem mondja. Ki tudja mit csinál a hátad mögött. Nem tudnék még bízni benne. Én a helyedben nagyon átgondoltam volna a dolgokat. De nem szólok bele a döntésedbe. Tudod, hogy szeretlek. - mondtam, majd szorosan magamhoz öleltem. - Nem akarok egy darabig beszélni róla. De szeretném, ha pár napig itt lennétek, legalább amíg fel nem kel Sehun, mert megőrülök. Hallani akarom a hangját, érezni akarom, ahogy megölel, és illatát is egyben. Nem tudnék nélküle élni. Nagyon hiányzik. - próbáltam magam visszafogni, hogy ne sírjam el magam, majd gyorsan szememhez rakott egy zsebkendőt, hogy még egy csepp se folyjon ki.
- Fel fog kelni. Ne aggódj. - próbált nyugtatni, de az ő cuki hangjától mindenki megnyugodna.
- Akkor nem fog rám emlékezni. Azt mondták a fejét nagyon csúnyán érte. Félek. Nagyon. - mondtam, de szívem zakatolása nem hagyott alább. - Menjünk le, nem tudok nyugodtan itt feküdni. - mondtam, és már vettem is fel a papucsomat, és a köntöst. ChoAh lekísért, és együtt mentünk oda hozzá. Együtt ültünk le a székre, és együtt kezdtünk imádkozni. Közben az orvos is bejött hozzánk.
- Ha valaki ilyen sokáig nem kel fel, az azt jelenti, hogy percek kellenek, hogy felébredjen. Ez nem kóma, hogy ilyen állapotba legyen valaki. - közben igazgatott ott valamit rajta, a kötést is kicserélte, de amikor levette a fejéről, akkor láttam meg a sebet, ami hatalmas volt. Kezem a szám elé raktam annyira meglepődtem. Ilyet még sosem láttam. A vér ugyan nem jött belőle, de olyan volt mint egy hatalmas lyuk. - Láttam, hogy meglepődött. Azt mondták, nagyon nehezen tudták kiszedni a kocsiból. - mondta, majd folytatta tovább munkáját.
- ChoAh. Menjünk ki. Ezt nem bírom. - mondtam, majd felálltam és kimentem a folyosóra. Az ilyen látványtól nagyon rosszul vagyok. - Ezek után, tuti hogy nem fog emlékezni rám. El fog felejteni. Nem leszek az emlékeiben. - mondtam, majd összerogytam a földre. Könnyeim eleredtek, és úgy sírtam, ahogy csak tudtam. Nagyon fájt belül, éreztem, hogy baj lesz.
- Felébredt. - jött ki az orvos, és ahogy meghallottam ezt a szót, hirtelen remegni kezdett a kezem.
- Nyugodj meg. Ha nem ismer meg, kijössz és ennyi. - mondta ChoAh, majd elindultunk befelé. Nagyon féltem, a szívem majd kiugrott, be ahány lépést tettem, egyre jobban csak sírtam. Megálltam előtte, mire Ő kérdőn nézett rám. Végig Őt néztem, nem tudtam szemem levenni róla.
- Sehun... - suttogtam ki a nevét, de Ő mivel nem tudott megmozdulni, csak nézett rám. Kezét felemelte, ahogy tudta, és mutatott kifelé az ajtó felé. Mikor megláttam, hogy JongDae áll ott, azonnal odamentem hozzá. - Nem ismer meg. Nem tudja ki vagyok. JongDae. - mondtam, majd megfogta kezem, és odahúzott hozzá.
- Ők kik? - hallottam meg rekedtes hangját, ahogy JongDaera nézett. Hirtelen ismét a földön kötöttem kis, és hangosan kezdtem sírni. ChoAh felállított, és segített visszamenni az én kórtermembe.
- Ennyi volt. - böktem ki, majd lefeküdtem az ágyra, és a sok sírás után, nagy nehezen, de elaludtam.