18. rész

Kíváncsian néztünk egymásra, az asztalnál. Senki nem állt fel, a kopogás pedig egyre sűrvebb lett.
- Majd én megyek. - állt fel Sehun, majd elindult az ajtó felé. Én végignéztem, minden mozdulatát. Kinyitotta az ajtót, és meglepődtem, amikor megláttam ki az.
- Te...?! - szólalt meg Sehun. Ideges lett, nem tudom, talán oda kellene mennem.
- Szia. Nem úgy volt, hogy elutazol? - kérdeztem. Nem tudom miért vert a szívem, de megfogtam Sehun kezét, és félve néztem rá.
- Bejöhetek? - kérdezte Suho.
- Nem veszed észre, hogy Szent este van? Ilyenkor nem illik zavarkodni, úgyhogy most menj el, kérlek. - mondta Sehun, majd zárta befelé az ajtót, de Suho megakadályozta.
- Beszélni akarok vele. - mondta Suho, majd rám nézett.
- De ő nem akar veled. - válaszolt Sehun, majd becsapta az ajtót. Talán....miattam nem ment volna el?! A sok kérdés a fejemben, nem tűntek el. Mindenre választ akartam kapni. Sehun megfogta a kezem, és visszahúzott az asztalhoz. Leültünk, és folytattuk a vacsorát. Mindenki minket figyelt, és kíváncsiak voltak, mégis mi történt. Nem szólaltam meg, végig csendben ültem, és gondolkoztam. Mindenki beszélgetett, és jól érezte magát. Talán ezt a karácsonyt nem így terveztem el. Nem akartam, hogy így legyen.  Nem akarom törni az agyam.
- Min?! Minden rendben? - gondolkodásomat HaNa tört meg. Aggódott, és elvárta, hogy elmondjam neki, hiszen a legjobb barátnőm.
- Suho volt. - suttogtam neki.
- És mit akart? - kérdezte újra, ő is suttogva.
- Nem mondott semmit, mert Sehun úgymond elzavarta azzal, hogy becsapta az ajtót. - mondtam, majd megfogta a kezem.
- Most felejtsd el, verd ki a fejedből. Ez nem ronthatja el az ünnepet. - mondta, majd a kezembe adott egy pohár pezsgőt. Koccintottunk, és egybe lehúztam az egészet.
- Adjuk át az ajándékokat! - szólalt meg anyu, majd mindenki a karácsonyfához indult. Leültünk a karácsonyfa elé, és elkezdtük az ajándékokat bontogatni. Sehun leült mellém, és kezembe adta az ajándékát. Egy cuki plüssmacit kaptam, ami tart egy szívecskét a kezében, és az volt ráírva, hogy "szeretlek". Nagyon örültem neki, mert eddig nem volt semmim amivel aludhattam esténként. Én is odaadtam neki a szívecske formás ajándékot, és a cuki karkötőt, amin mindkettőnk kezdőbetűje volt. Amikor mindenki odaadta az ajándékát, elindultunk a városba, mert ott is volt ünnepség. A hó még mindig esett, de már nem annyira. Rendesen felöltöztünk, és elindultunk. Sokáig tartott az út és mindenki átfagyott. Az ünnepség is sokáig tartott. Hazaérve, zuhanyzás után mindenki lefeküdt aludni, és vártuk a holnap reggelt. Sehun szorosan magához húzott, és úgy aludtunk el. 

Reggel már mindenki fent volt, amikor kinyitottam a szemem. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és amint láttam Sehun is még aludt. Nem akartam felkelteni, ezért elindultam volna a fürdőhöz, ha nem ragadja meg a karom, és húz magára. Elnevettem magam, majd összeborzoltam a dús haját.
- Menjünk együtt. - mondta, majd megpuszilta az arcomat. A kis szemében láttam, hogy ő is akarja, ezért felvettem a ruhát a kezembe, és elindultunk a fürdő felé. - Remélem, nincs bent senki. - szólt a srácok felé Sehun, és egy apró fejrázással jelezték, hogy nincs bent senki. Bezártuk magunk mögött az ajtót, és ruhámat kezdte levenni rólam. Lassan, és közben nyakamat kezdte csókolgatni. Én is segítettem neki levenni a ruháit, majd egyik kezemmel megengedtem a vizet a zuhanyrózsából. Beálltunk alá, és nem a zuhanyzással foglalkoztunk, hanem egyéb mással. Mindketten éreztük a másikat, és amikor végeztünk felöltöztünk, és elindultunk a konyha felé reggelizni.
- Jól éreztétek magatokat a zuhany alatt? - jött a kérdés KyungSoo-tól. Megütöttem vállát, és elmosolyogtam. - Mindent hallottunk. - nevetett, majd leült enni. - Legközelebb kicsit csendesebben. - nevetett még mindig, én pedig egyre erősebben ütöttem őt. Közben mindenki elkezdett nevetni, de hát ez van, ha valakinek barátja van, és szerelmes. Elfogyasztottuk a reggelit, majd mosogatás után HaNa-val megbeszéltünk egy sétát. Velünk tartott KyungSoo is, Sehun pedig elment JongDae-hez. Ismét sokan sétáltunk a városban. Amikor már szinte átfagytunk, akkor pillantottam meg egy személyt egyedül sétálni. Megálltam, és HaNa-nak megmutattam, hogy mégis ki az.
- Most már tényleg menj oda hozzá. Ha tegnap annyira fontos volt, amit mondani akart, biztos most is nagyon fontos lehet. - szólt HaNa, majd KyungSoo bólintására lettem figyelmes. Ő is azt akarja, hogy beszéljek vele. Óvatosan odalépkedtem mögé.
- Szia. - szóltam hozzá, majd meglepődve nézett hátra.
- Ne haragudj, hogy megzavartalak titeket, csak látni akartalak. - mondta, majd azt kezdtem gondolni, hogy miattam nem ment el. Miattam maradt volna itthon? - Nem tudtalak itt hagyni. - mondta, majd megfogta a kezem. Ne, ne, ne. Én ezt nem akarom. Nem. - Tudom, hogy hülyeség, és lehet Sehun ennél a mondatomnál megfojtott volna, de neked tudnod kell. - mondta, majd egyből Sehunra gondoltam.
- Nos, nem tudok mit mondani. Tudod, hogy Őt szeretem. Több mint 3 évet vártam rá. Ez nekem nagyon sok volt, és nem akarom őt újra elveszíteni. - válaszoltam. Kimondtam neki, őszintén amit gondolok. - De attól még ugyanúgy beszélgethetünk, együtt lehetünk, de csak Sehun mellett. - mondtam neki, majd vártam reakcióját. Szótlanul állt mellettem, és éreztem, hogy rosszul esett neki. A szívem újra elkezdett fájni, szúrt, és egyre rosszabbul voltam. Szemöldököm összerándult, és mellkasomra tettem a kezem.
- Minden rendben? - Suho észrevette, hogy baj van. - Min. - a hangját egyre halkabban hallottam. Szédültem, majd egyre sötétedett körülöttem minden.

A fény beszűrődésére nyitottam ki a szemem. Körbenéztem, és csak Suho ült mellettem. A kórház falai vettek körül, és nem hittem el, hogy megint itt vagyok. Nem mertem belegondolni, hogy jutottam ide.
- Felkeltél? - jött a kérdés Suhotól. - HaNa és Kyungsoo elmentek haza, és hoznak neked ételt, italt. Az is lehet, hogy Sehun is idejön. Úgyhogy addig eltűnök, de addig itt leszek melletted. - mondta, majd kezembe adott egy pohár vizet. Nagyon jól esett most a testemnek a pohár víz, majd visszahuppantam az ágyra. Szótlanul ült mellettem Suho, de sajnos nem látok bele a fejébe. Nem telt el sok idő, de Sehun már itt is volt mellettem. Megfogta a kezem erősen, és leült az ágy szélére. 

- Nem gondoltam, hogy újra itt kötünk ki. - mondta egy mély lélegzetvétel mellett. Éreztem, hogy aggódik értem, mert mindig azt teszi. 

- Nem kellene annyit aggódnod. - mosolyogtam rá válaszként. 

- De....tudod, hogy Suho..

- Nem. Suho nem tett semmit. Ne aggódj se miatta, se miattam. Velem minden rendben lesz, hamarosan. Ő pedig, hát...nem tudom. - mondtam, majd kicsit megölelgettem. Szorosan magához húzott, ami nagyon jól esett, és nyugtató is volt. Hamarosan JongDae is megérkezett, hogy meglátogasson. Kicsit meglepődtem, mert hozott virágot, hogy kicsit feldobja a kedvem, míg itt vagyok. Sehun egy percre nem hagyott itt. HaNa, anyu, és KyungSoo nemsokára, JongDae után érkeztek. ChoAh üzenetet küldött, hogy ezt nem tehetem vele. Amint kijött a kórházból, én vissza bekerültem. Hiányzik minden otthon töltött perc. Itt nem lehet hangosan nevetni, nem lehet kiabálni a másikkal, és semmi egyebet. Itt csndben beszélgetni, a szellemek között, akik itt lebzselnek körülöttünk. Ők ugyan nem látják, de én igen. Bár Sehun még lehet, de senki más. Mindannyian elveszettnek tűntek, hol sírtak, hol nevettek. Én ugyan nem foglalkoztam.velük, mert nem kérnek segítséget, de Sehunnak igenis kellett a segítség. Tudtam, hogy rajta segíteni kell. 

- Min gondolkozol ennyire? - jött egy hirtelen kérdés Sehuntól.

- Rajtad. - mosolyogtam. - Hogy ilyen tökéletes emberem van, mint te. - fogtam meg a kezét. Késő estig itt voltak, már a látogatási idő is lejárt, de Sehun nem akart itt hagyni. 

- Kérem, most már menjen haza. - jött be az egyik nővér. Sehun nagyon maradni akart, szinte már veszekedett a nővérrel, de nem lehetett. Haza kellett neki menni. Elköszöntünk egymástól, és addig integettem neki, míg ki nem lépett az ajtón. Elsétáltam a zuhanyhoz, majd fél órán keresztül áztattam magam. Annyira jól esett, mert a fél napot átfeküdtem. Megtöröltem magam, felvettem a pizsit, és kimentem vissza a kórterembe. Lefeküdtem az ágyra, és mivel még nem tudtam aludni, a plafont bámultam. Sokat gondolkoztam az életen, hogy hogyan is jött ez nekem össze, és hogy ennyire szerencsés vagyok. Suho a legjobb barátom lehetne, ha nem csinálná ezt. Hirtelen kopogásra lettem figyelmes. Felültem, és körbenéztem. Az ajtónál nem állt senki. Nem feküdtem vissza, mert kíváncsi vagyok, hogy újra fogom e hallani a hangokat. Nem mozdultam, csak hallgattam. A kopogás újra elkezdődött, de már az ablak felől. Leszálltam az ágyról, és elindultam. De én a hatodik emeleten vagyok, az ablakon senki más nem kopoghat, csak szellem. Nem volt ott senki, de kinyitottam az ablakot, hogy ha akar valamit, fáradjon be, de egy szellemnek nem kell kinyitni semmit, hogy be tudjon jönni. Félve ugyan, de kimentem a folyosóra, hogy hátha látok valakit. A kopogás csak nem hagyott alább. A hang irányába mentem, de nem láttam még mindig senkit. Végig lépkedtem a folyosón, de csak a csend volt felettem, semmi több. Az összes kórterembe be tudtam nézni, de mindenki aludt, mindenki csendben nyugodtan feküdt. Nem tudtam mi lehet az, ezért még mindig követtem a hangokat, ami egyenesen az épület elé vezetett. Majd megfagytam, ahogy álltam, hiszen kint üvöltött a szél, és minden hó volt. Röpködtek a mínuszok felettem, de nem érdekelt, mert tudni akarom ki az, aki nem hagy aludni.
- Rendben! Kint vagyok, most már gyere elő! - kiabáltam, de mind hiába. Senki nem jött elő. Még mindig ott álltam, átfagyva. - Nem jössz elő? Rendben, akkor én már itt sem vagyok. - mondtam, majd elindultam befelé. Mindenem lefagyott, és szinte remegve léptem vissza az épületbe. Lépcsőzni már nem volt kedvem, ezért a liftet választottam. Hogy ki kopogott, és miért? De amint beléptem abbamaradt minden kopogás, minden zaj. A kíváncsiság majd megölt, ezért mikor visszafeküdtem végig ezen agyaltam. Amikor nagy nehezen elaludtam, nem sokára egy nővér jött be, hogy vegyen tőlem vért. Nem tudom miért kell, amikor már miden rendben van. A szúrás kicsit fájt, de aztán megszoktam. Amikor rá néztem az órára 5 órát mutatott. Felhúztam magam, hogy 5-kor miért kell felkelteni az embert, hogy vegyen vért. Ezen mikor túl voltam visszafeküdtem nyugodtan az ágyra, és becsuktam a szemem, majd újra elaludtam.
Amikor újra felkeltem akkor láttam meg magam mellett Sehunt. Azonnal mosolyogni kezdtem, mert éreztem, hogy most már minden rendben.
- Jól aludtál? - kérdezte, majd adott egy puszit az arcomra.
- Nem. - mondtam kicsit nyűgösen.
- Mi történt? - kérdezett újra, és láttam rajta, hogy érdekli a dolog.
- Az este.. érdekes dolog történt. Kopogást hallottam az ablakon. Fura volt, mert ugye ott csak szellemek kopoghatnak, hiszen a hatodikon vagyok. Aztán a kopogást elkezdtem kintről hallani, kimentem végig a folyosón a lépcsőkön le, és végül ki az épület elé. Kint fagyoskodtam, még kiabáltam is neki, hogy jöjjön elő, de nem tette. Aztán amikor visszajöttem az épületbe minden abbamaradt. - válaszoltam, majd láttam Sehunon, hogy ő tudja. Biztosan tudja, hogy mi folyik itt.
- Az ilyenektől nem kell megijedni, mert ők olyan szellemek, akik nagyon el vannak hagyva. Akiket nem úgy neveltek fel a szülei, vagy mint én. Nem rendes halált halnak, vagy hogy mondjam. - próbált nyugtatni, de én nem félek. Vagy csak egy kicsit ijedtem meg.
- Köszönöm, hogy segítesz nekem. - mosolyogtam rá.
- Ez természetes, nekünk mindenben segíteni kell a másikat. - mondta, majd kiment és behozta nekem a reggelit. A harapást nem tudtam enni, mert olyan gusztustalan volt az egész. A kórházi kajákat amúgy sem szeretem, ezért elküldtem Sehunt a lenti büfébe, hogy hozzon valami szendvicset, vagy valami másat, mert kilyukad a gyomrom. Már nem egyedül érkezett vissza, útközben HaNaval, és KyungSooval találkozott. HaNa szorosan magához ölelt, és leült mellém.
- Aaah Min, annyira hiányzol. Siess haza, mert nélküled olyan üres minden. - mondta, szája kicsit lekonyult, de tudtam, hogy belül mosolyog.
- ChoAh? - kérdeztem.
- Markkal. - válaszolt.
- Anyu? - kérdeztem egy újabb személyt.
- Főz. Délután hoz be neked friss ételt. - mosolygott. Sokáig beszélgettünk még. de az nem derült ki, mikor fogok hazamenni. Pár percre rá, bejött az orvos, és elkezdte mondani a kis beszédét.
- Jó napot! Hogy vagyunk ma? - kérdezte udvariasan.
- Jól érzem magam, köszönöm. - válaszoltam, és közben kicsúszott egy kis mosoly.
- Nem tudom mi folyik odabent. - mutatott a szívem környékére. - De nagyon úgy tűnik, hogy nem jó dolgok folynak ott. - kicsit megijedtem, mert tegnap fájt utoljára. - Hazaengedem ma, de amint érez egy kis szúrást vagy valamit, azonnal jöjjön vissza, mert a szív egy olyan szerv, ami nem játék. Akármikor történhet valami. - majd amikor elmondta, kiment. Megijedtem, mert semmi konkrétat nem mondott. Az, hogy nem jó dolgok folynak idebent. Megszorítottam a mellkasomat, és éreztem, hogy szívem fel le pumpál, elég gyorsan.
Összepakoltuk a cuccokat, és elindultunk lefelé a kocsihoz. Ugyanis JongDae lent várt minket. Sehun előreült, én pedig hátra. Nem mentünk gyorsan, de nem is lassan, a tempó tökéletes volt. Sehun szórakozott egy sort a kocsiba, és nagyon sokat nevettünk. Ám amikor nem figyelt JongDae, frontálisan ütközött egy másik autónak. Az autó csúszott egyenesen az egyik árokba. Fejjel lefelé, én nem éreztem semmit, csak a könnyeket, amelyek végigfolytak az arcomon. Sehun éppen előttem ült, és nem láttam rá. Próbáltam kiszabadítani magam, de nem tudtam. Éreztem, hogy elgyengülök, majd végül elhomályosult minden.

17. rész

Reggel amikor felkeltem, az ablak nyitva volt, és Sehun sem volt mellettem. Felkeltem, körbenéztem, majd bezártam az ablakot. A szobában nagyon hideg volt, teljesen felfrissült a szoba. Felvettem a ruhákat, majd elindultam a fürdő felé. A nappaliban senki nem volt, gondoltam mindenki a szobájában. Sehun is elment valahová, mert nem volt itt. Ajtó nyitására lettem figyelmes.
- Jóreggelt. - köszönt HaNa a hátam mögül.
- Neked is. - köszöntem vissza, majd odamentem és megöleltem. Elindultam a fürdő felé, a kis mamuszomban, és a rózsaszín köntösben. Beálltam a zuhanyrózsa alá, és fél óráig áztattan magam.
- Min! - hallottam valaki hangját az ajtó mögül. Nem szóltam vissza, csak gyorsan magamra kaptam a ruhát, és mentem kifelé. Amint kinyitottam az ajtót Sehun állt előttem. - Menni kell a kórházba ChoAh-ért. Készen vagy? Ettél már? - jöttek a kérdések.
- Tudom. Igen, és nem. - válaszoltam, majd adtam az ajkaira egy puszit. Ő elkapott, és magához húzott. Ajkaimra tapadt, és nem engedett el. Hosszan csókolt, és nem akart elengedni. Eltoltam magamtól, míg nem történik semmi, szóval elhúztam a konyha felé. Elővettem pár gyümölcsöt, amit felvágtam. Reggelire ez most megteszi. Elmostam a tányért, majd elindultam a szobám felé átöltözni.
- Itt van JongDae! Igyekezz! - kiabált be a szobába Sehun. Igyekeztem, és 2 percen belül már kint voltam a nappaliban.
- Én is menni akarok. - mondta KyungSoo mellettem. Meglepődtem mert ő nem nagyon szokott jönni velünk a kórházba.
- Rendben, akkor induljunk. - mondta Sehun, és már nyitotta is az ajtót. Elindultunk lefelé a lépcsőn és mire leértünk JongDae már ott állt az autóval. Beültünk, én hátraültem Sehunnal, KyungSoo pedig az anyósülésre ült. A hó egy pillanatra sem állt meg, és szinte már az autó eltűnt a hó alatt. Fél óra alatt ott voltunk a kórháznál. Befelé találkoztunk az egyik nővérrel, aki épp injekciót adott ChoAh-nak. Nem nagyon bírja a tűt, de ez érthető. Addig összepakoltuk a táskába a ruháit, és az egyéb dolgait. Segítettem neki felöltözni, vastag sálat tekertünk a nyaka köré, hogy ha kimegyünk meg ne fázzon. Sehun a bőröndöt betette a csomagtartóba, és hárman beültünk hátra. KyungSoo kikérdezte, hogy van, és a többi kérdések. Sokat beszélgettünk a kocsiba, míg hazaértünk. Bepakoltunk a szobájába, ami nagyon tetszett neki. Bent még beszélgettünk sokat, és elterveztük a holnapi napot, mivel holnap már karácsony. Kitakarítottuk a szobákat, a konyhát, a nappalit. ChoAh-t nem vontuk be, ő inkább pihenjen. Sehun Kyungsoot vitte magával még bevásárolni, én addig még pakolásztam. Aztán meghallottam a telefon csörgését a szobámba. Bementem érte, és megnéztem a képernyőn Suho neve jelent meg. 

- Szia. - vettem fel a telefont. 

-  Nem sétálunk egyet? - kérdezte, és a válaszom egyértelmű volt. Felöltöztem pillanatok alatt, közben felhívtam Sehunt, hogy hová megyek. Nem nagyon örült neki, ezért nem is maradtam sokáig. Elindultam a szokott helyre, de amikor odaértem a pad havas volt, és nem is ültem le, csak továbbra állva maradtam. Amikor odaért Suho is, elindultunk a nagyváros felé. Mindenki nagy táskával a kezében vitték az ajándékokat. Nem tudtuk merre vezet az utunk, csak sétáltunk. Majd Suho törte meg a csendet. 

- Elfogok menni. A karácsonyt az unokabátyámmal, és a nagynénémmel töltöm. Nem tudom mikor fogok hazajönni, mert lehet a szilveszterre is ott maradok. - mondta, majd mondatán meglepődtem. 

- Hová fogsz menni? - kérdeztem, mikor ropogott alattunk a hó a séta közben.

- Európába. Németország. - nem nézett rám, de láttam, hogy mosolyog. 

- És te tudsz németül? - kérdeztem újra. A kérdésemre nem kaptam választ, de ha nem tudna, akkor nem menne oda. Még sétáltunk egy kicsit, majd lassan elköszöntünk egymástól, és elindultunk haza. Én még megvártam míg ki nem ér látókörömből. Hiányozni fog, de lehet jobb lesz ez így. Sehun sem fog aggódni, és jobban érzem majd magam. Amikor már nem láttam, elindultam hazafelé. Közben megláttam Sehunt és Kyungsoot, ahogy ők is a táskát cipelve sétáltak hazafelé. Odaszaladtam hozzájuk, és próbáltam elvenni tőlük az egyik táskát, de nem adták ide. Egy olyan táskát adtak ide, amiben alig volt valami, és egyáltalán nem volt nehéz. Hát köszönöm.-gondoltam magamban. Amikor hazaértünk elpakoltunk mindent a helyére. Anyu a konyhában sütötte a sütit. Az illata átáramlott az egész házon, és nagyon jó illat keletkezett. Már mindenki csipkedett belőle, de anyu ügyesen ráütött mindenki kezére. Én közben benéztem ChoAh-hoz, és láttam, hogy telefonál, ezért nem is akartam zavarni. Ki akartam menni, amikor láttam, hogy mutogat, üljek le. Azt tettem amit kért, és megvártam míg befejezi. Nem kellett sok, én csak néztem rá, hogy ha elmondja akkor elmondja, ha nem, akkor nem. 

- Mark volt. - szólalt meg szinte suttogva. Nem szólaltam meg, csak vártam ismét, hogy elmondja e. Szemében összegyűltek a könnyek, de erősnek akarta magát mutatni. - Ide fog jönni. Ma. - a mondata után elgyengült, és végleg elkezdett sírni. Odaültem mellé, és elkezdtem simogatni. 

- Ha idejön, itt leszünk bent veled. Figyelni fogom. Nem engedem, hogy újra bántson. - próbáltam nyugtatni. 

- Szerettem, vagy szeretem. Már nem tudom eldönteni. Soha nem tett ilyet. Éreztem mindig, hogy szeret, vagy szeretett. - mondta, majd letörölte a könnyeit. - Sosem néztem volna belőle, hogy ilyet csinál. 

- Nyugi szívem. Feküdj csak le, hozok teát. - mondtam, majd elindultam a konyha felé. Levettem a polcról az egyik bögrét, és megcsináltam, majd felmelegítettem. A forró teát bevittem a szobájába, de megláttam, hogy már alszik, ezért csak letettem az éjjeli szekrényre, és leült az ágya szélére. Elkezdtem simogatni, hogy álma is nyugodt legyen. Majd ajtónyitásra lettem figyelmes. Sehun volt. Mutatóujjamat a számhoz raktam, és mutattam ChoAh-ra, hogy alszik, és csendben legyen. 

- Mark hívta telefonon. Beszéltek. - suttogtam Sehunnak, majd odajött, és leguggolt elém. Nem válaszolt, csak lehajtotta fejét. - Ide fog ma jönni. - suttogtam újra. 

- Hurrá. - mondta alig hallhatóan, majd megfogta a kezem, és elindultunk az ajtó felé. Még visszapillantottam rá, majd bezártam magam mögött az ajtót. HaNa jött oda mellém, és ő is megkérdezte, hogy mi történt. Elmondtam neki, majd ő is elkezdte félteni ChoAh-t. Szerintem én féltem a legjobban. Én vagyok a hibás, mert belekevertem ebbe Őt. Ha most nem látnám a szellemeket, akkor lehet ChoAh teljesen egészséges lenne, és Mark se lett volna ilyen. A fenébe is. - mérgelődtem magamban, ezért inkább kimentem a friss levegőre. 

- Hová mész? - szólt utánam Sehun, miközben már a cipőmet húztam. 

- Sétálok egyet. - válaszoltam, majd felvettem a kabátot is, és elindultam ki az ajtón. Lementem a lépcsőn, és amikor kiértem a nagy ajtón, megcsapott a hideg. A melegből kijönni a hidegre nem a legjobb érzés. Elkezdtem remegni, még a sál sem segített. Elindultam fel a városba. Jó érzés volt egy kicsit egyedül maradni. De a legjobb barátnő nélkül, nem a legjobb. Felhívtam HaNa-t hogy nem e akar utánam jönni. Fél óra múlva már a parkban találkoztunk. 

- Minden oké? - kérdezte, majd a kezemre adott egy kesztyűt. 

- Én vagyok a hibás. Egyedül én. Én kevertem bele ChoAh-t ebbe. - mondtam, majd könnyeim elkezdtek folyni. - Miért kell nekem a szellemeket látni? Miért? - könnyeim egyre jobban folytak, és már beszélni sem tudtam. - Ha nem találkozok Sehunnal, akkor ez meg sem történik. - mondtam, majd letöröltem könnyeim. Ma mindenki sír, ez sem a legjobb nap. Boldognak kellene lennem, hiszen ma van karácsony, szenteste, és szórakozni kellene. De nem. Én nem tudok boldog lenni. Mivel mindketten lefagytunk, elindultunk hazafelé. 

- Nem te vagy a hibás. Ezt a képességet ajándékba kaptad. Ne beszélj butaságot. Lehet így hozta az Isten, hogy neked Sehunnal kell lenned. Mark csak közbejött, mert segíteni akartál Sehunnak. - próbált nyugtatni. 

- De Mark.... Ő mutatta meg magát, amikor elmentem JongIn-hoz. Akkor láttam meg, hogy közéjük tartozik. - mondtam, majd elkezdtem dörzsölni a tenyerem. Nagyon hideg volt, és az egyik kirakatba megláttam egy díszt, ami szív alakú volt. - Gyere. - témát elterelve behúztam a boltba, és azonnal meg is vettem. Remélem Sehun örülni fog neki. Még nekem is megtetszett, de mégis ajándék. Hiába vettem már neki, ez tudom, hogy mindent vinni fog. Hazafelé végig azt nézegettem, és azon járt az agyam, hogy csomagoljam be, hogy ne lássa. 

- Add ide nekem, majd én becsomagolom, és nem fogja látni. Na. - vette ki a kezemből HaNa, majd elrakta a táskájába. Nem válaszoltam, csak mosolyogtam. Tudtam, hogy rá számíthatok. Hazafelé még tettünk egy kört a városba. Az egyik autónál, megláttam Suhot. Egy pillanatra meg is álltam. Szívem elkezdett erősen verni, de nem azért mert érzek valamit. Azért mert ebben az évben most látom utoljára. Nem tudtam mit csináljak, oda menjek, ne menjek?! 

- Min?! Nem beszélsz vele? - kérdezte HaNa, amikor meglátta, hogy nagyon figyelem. 

- Nem. Menjünk. - hamar döntöttem, és Sehun nekem fontosabb. A telefon csörgése zavart meg.

- Szia. - szóltam bele a telefonba. 

- Hol vagy már? - az aggódó hangba telefonban Sehun volt. - Itt van JongDae, és.....még egy vendégünk. - ránéztem HaNara, és válasz nélkül letettem a telefont. Megragadtam a karját és elkezdtem futni hazáig. Húztam magam után. Kiköptem a tüdőmet mire felértünk. Mikor megláttuk ki a vendégünk, HaNa is megértette miért futottunk. Sehun mellém állt és megfogta a kezem. Mindenki szembe állt Markkal, de ChoAh még nem tudja, hogy itt van. 

- Mit akarsz tőle? - szólaltam meg, hangom remegett. 

- Nem akarom bántani. Bocsánatot akarok kérni. Engedjetek be hozzá! - kiabált, és mivel én kérdeztem, folyamatosan rám nézett. Megijedtem tőle.

- Bemegyünk veled. Indulj meg. - tolta maga előtt Sehun. Én mentem utána, mert én is tudni akartam mindent. Meg akarom védeni ChoAht tőle, mert azok után már nem tudok Markban megbízni. Én mentem be előbb 

- Nem akarom. Kérlek itt legyetek bent velem. Nem akarom újra átélni ezt. - alig léptem be az ajtón, láttam, hogy ChoAh fél. 

- Nyugi, itt leszünk veled. - mondtam, majd elálltam az ajtóból, hogy Mark és Sehun be tudjanak jönni. Leültem az egyik székre, és figyeltem a beszélgetést. Sehun sem ment ki. Ott ült mellettem. Mark letérdelt ChoAh ágya mellé, és megfogta kezét. Próbált úgy viselkedni, mintha tényleg sajnálná, de én még mindig félek tőle. Nem tudtam mit fog mondani, vagy ép mit fog cselekedni. 
- ChoAh. Csak hallgass végig. - mondta, majd lehajtotta fejét, és azon gondolkozott, hogyan folytassa tovább. - Sajnálom, amit akkor tettem. Én ... az... nem én voltam. - ekkor ChoAh elfordította a fejét, és láttam, hogy szemeiben a könnyek újra elkezdtek gyűlni. - Bele tudtak szállni a testembe. 
- Várj, én értelek. - szólalt meg Sehun mellettem. Ezt nem értettem. - De folytasd.. - mondta. 
- Szóval, beleszálltak a testembe, mert én kiakartam onnan lépni. Nem akartam velük lenni tovább. De megfenyegettek, hogy ha kilépek, akkor megölik a barátnőmet. Nem tudtam mit tenni. - láttam Mark szemében, hogy tényleg igazat mond. - Próbálj meg újra megbízni bennem. - kérte, és ChoAh kezét jobban szorította. 
- Ezt hogy látod? - súgtam oda Sehunnak, mert az előbb közbeszólt, és nem értettem. 
- Van ilyen. Az én testembe nem tudtak beleszállni, de láttam már ilyet, hogy hogy csinálják. - suttogott vissza Sehun. - Lehet igaza van. - én felálltam, és kimentem. Ezt már Sehunra hagytam, mert nem akarok hülyeséget mondani. De azt sem szeretném, hogy ChoAh itt hagyjon minket. Egy darabig biztos nem, még akkor sem, ha meggyógyul. Jobb ha magam mellett tudom. Nem feleslegesen adtuk el azt a lakást. 
- Miért jöttél ki? Valami fejlemény? - jött oda HaNa, és KyungSoo. 
- Sehun szerint igazat mond, én nem tudom. Én csak Sehunban bízok. - mondtam, majd elindultunk a konyha felé. Segítettem anyunak csinálni a kaját, mert az este már szenteste van. Már HaNa is elpakolt, kikészített mindent az asztalra, segített JaeBumnak, és már JongDae is megérkezett. A fiúk valami filmet néztek, és amikor készen voltunk anyuval, leültem hozzájuk, és vártam, Sehunék mikor fognak kijönni a szobából. Türelmetlenül vártam, majd egy 10 perc múlva megláttam Sehunt kijönni a szobából. 
- Na? Miért hagytad ott őket? - kérdeztem, mert nem jött utána senki.
- Megpróbálunk még bízni benne. Tudom, hogy nem mondd hülyeséget, mondtam neked bent, hogy ez megtörténhet. Szóval adtunk neki egy utolsó esélyt. Ha ezt is elcseszi, soha többet nem jön ide. Te pedig ne aggódj. Ja, és itt marad estére. - mondta, majd adott egy puszit a számra. Kiraktuk még az ajtóra a világító díszt, és amikor már kezdett sötétedni, akkor szoktak adni egy műsort mindig szent este a tévében. Letelepedtünk a tévé elé, ChoAh-t segített kihozni Mark, majd amikor vége volt a műsornak kezdődött a vacsora. De eközben, valaki kopogott az ajtón. Egymásra néztünk, mert ilyenkor ki jön ide, és mit akar. Pontosan Szent Este. 

~~

16. rész

Lassan elérkezik a várva várt Karácsony. ChoAh ugyan még kórházban, de nem sokára itt lesz velünk. Végre egy kis család lehetünk. A fiúk megvették a karácsonyfát, addig én elmentem a kórházba megnézni ChoAh-t hogy mégis hogy van. Sokat nevettünk, és az idő is elment. 
- Holnap már jössz. Remélem várod, hogy végre otthon legyél. - mosolyogtam, majd kinyújtottam rá a nyelvem. 
- Alig várom. - nevetett ő is. De közben a telefon megzavarta a csendet. Egy SMS-t kapta, melyben Sehun aggódott, hogy hol vagyok már. Megölelgettem ChoAh-t, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Üres volt szinte az egész kórház, egy egy nővért láttam elmenni. Mindenki készül már, és várja az új évet. Amikor leértem, láttam egy fekete autót megállni az ajtóban. Benéztem, hogy ki ül benne, és JongDae-t láttam meg. Lehúzta az ablakot, és intett a kezével, hogy menjek oda. Beültem mellé, és meglepődve néztem rá?
- Ne légy megijedve, nem bántalak. Sehun mondta, hogy jöjjek érted, hogy ne fagyoskodj. Szóval hazaviszlek, de először beszélnünk kell. - mondta, majd még mindig őt figyeltem, és kíváncsi voltam mit akar. - Ne haragudj. - mondta, majd előrefordult és nézett maga elé. Most jön az, hogy sajnálja amit tett, és hogy nem akart megijeszteni akkor és a többi. - Nem akartalak bántani a szavaimmal. - gondoltam. - Nem tudom miért avatkoztam közbe, mikor Sehunt kerested. Ah, nem is értem. - morgott magában, de én megértettem. 
- Ugyan, megértem. Semmi baj, de menjünk, és húzd fel az ablakot mert jön a hideg. - nevettem, majd rám nézett, és egy puszit adott az arcomra. Mi? Mi? Mi? Miért? Nem is törtem sokáig az agyam, és lassan el is indultunk. A karácsonyi vásár miatt, elég nagy dugó volt, és sokáig tartott míg hazaértünk. Amikor végre kiértünk a dugóból, láttunk egy mentőt hangos szirénával elmenni előttünk. Mi is arra mentünk, ezért útközben meg is néztünk mi történt. Egy ház kiégett, és a tűzoltók is már ott voltak. Én közben megláttam egy kislányt, a ház előtt állni. Ő már elvesztette életét, mert szellem volt. Egy anyukát is megpillantottam, akit már könnyei elrejtették. Annyira sírt, és annyira látszott rajta, hogy mégis a gyerekét vesztette el. 
- Mindjárt jövök. - mondtam, majd elindultam a kislány felé. Ő is könnyezett, és látszott rajta is, hogy fáj neki látni az anyukáját így.
- Szia. - köszöntem a kislánynak, majd félve rám nézett. - Ne félj tőlem. Látlak igen, és csak segíteni akarok. - mosolyogtam rá, majd leguggoltam mellé. Igen, lehet közben hülyének néznek az emberek, de nem érdekel. - Csak mesélj el mindent, mi történt. - mondtam, majd ő is leült mellém a földre. 
- Anyu vasalt a szobában, én pedig játszottam mellette. De nem a vasaló volt a hibás, hanem én. A vasalás mellett annyira játszottam, hogy véletlenül leejtettem, de akkor anyu fel is vette, és úgy rakta rá a ruhára, hogy elfelejtette, és felgyulladt. Próbálta eloltani, de a tűz egyre jobban terjedt. Akkor a szomszéd is átjött, anyu pedig elfelejtett, és bent hagyott a szobába. Az ajtó is égett, és anyu már nem tudott hozzám bejönni, nem tudott rajtam segíteni. - könnyei ismét elkezdtek folyni, én pedig próbáltam a simogatni. 
- Látod ott azt a fényt? - mutattam felé, majd megfogtam a kezét, és együtt felálltunk. 
- Nem akarom. Nem akarom még itt hagyni anyut. Segíteni akarok neki. - kezdett jobban sírni a kislány. 
- Megmondod hogy hívnak? - kérdeztem. 
- Sojin. - mondta könnyeit törölgetve. 
- Rendben Sojin. Segíteni fogok neked, de te anyudon már nem fogsz tudni, mivel nem lát téged. Ezért nagyon kérlek most figyelj rám. El kell menned a fény felé, különben lehet itt ragadsz életed végéig, és csak a rossz fog veled történni. Rendben? Gyere menjünk. - letörölte a könnyeit, majd még egy pillantást vetett az anyukájára, és megfogta a kezem. Elindultunk mindketten, majd hirtelen a kis Sojin eltűnt. Mosolyogva felnéztem az égre, és éreztem, hogy ő is jó helyen lesz. Visszaszaladtam a kocsihoz, ahol JongDae volt. Beültem mellé, és elindította a motort. 
- Nem kérdezek semmit, mindent láttam. - mosolygott, majd mondatán én is azt tettem. Nem válaszoltam, csak vártam, hogy végre hazaérjünk. Felhívtam JongDae-t is, mivel ha már ennyire el voltunk ma, akkor miért ne. Kinyitottam az ajtót, és Sehun egyből jött felém. Megölelt, és puszit adott. Felemelt, és pördült velem együtt. 
- Merre voltatok ilyen sokáig? - kérdezte két puszi között. 
- Segítettem egy kislánynak átjutni. - mosolyogtam, majd egy újabb puszi után elhúzott a konyha felé. A számba adott valami nagyon finomat. 
- Finom? - kérdezte. 
- Hm. Mi ez? . kérdeztem vissza, majd elkaptam még egy falatot belőle. 
- Hé, ez a holnapi. Ne egyed. ChoAh-nak is enni kell belőle. Ne csak magadra gondolj. - nevetett mellettem. Mosolyába eltévedtem, annyira szép. Nekem van a legjobb barátom a földön. Ölelést éreztem a derekam körül, ezért muszáj voltam megfordulni. 
- Unniee ~ - öleltem át barátnőmet. 
- Hallottam segítettél valakin. - húzott a kanapé felé, ahol JaeBum és Kyungsoo néztek valami sorozatot. 
- Kis sunyi. Hallgatózol is? - nevettem el magam majd lehuppantunk a kanapéra. - Mit nézünk? - kérdeztem a fiúkat. 
- Nem tudom, most kapcsoltunk ide és ez ment. Még érdekes. - válaszolt JaeBum, és folytatták tovább a sorozat nézését. Közben anyuhoz is benéztem a szobában, aki épp a szekrényében igazgatta a ruhákat. Azt az időt el is felejtette, hogy mikor, hogy, és miért jött vissza. Nem mondtunk neki semmit, csak annyit, hogy kómában volt, és nem ébredt fel, csak most. Leültem mellé a földre, és egy darabig segítettem neki hajtogatni a ruhákat. Amikor kimentünk, JongDae elvolt Sehunnal, HaNa JaeBummal, én pedig leültem Kyungsoo mellé. 
- Minden oké? - kérdezte közben a tévét nézve. 
- Persze. - mondtam, majd lehajtottam a vállára a fejemet. - Elfáradtam, de komolyan. - nevettem, majd láttam, hogy ő elmosolyodott. 
- Gyertek enni. - hallottam anyu hangját, majd elindultunk a konyha felé, mint a csürhék. Mindenki elfoglalta a helyét, és elkezdtünk falatozni. Evés után segítettem mosogatni, és törölgetni. Sehun addig nem ment el mellőlem, míg be nem fejeztem a munkálkodást. Majd együtt mentünk a szobámba. Kicsit lepihentünk, és már sötétedett is, mivel már tél van. Pihenésünket a kopogást zavarta meg. 
- Sziasztok. Kitaláltunk kint valamit. Gyertek.- jött be HaNa a szobába, majd lassan felálltunk, és kivánszorogtunk a nappaliba. Leültünk, és figyeltünk. - Szóval azt beszéltünk, hogy mivel most a városban nagy a karácsonyi hangulat meg minden, nem megyünk egyet sétálni? Esik a hó, meg minden, és olyan jó lenne most egyet sétálni. - nézett mindenkire HaNa, majd én is ránéztem Sehunra. Mindenki mosolygott, ezáltal el is dőlt. Mindenki elindult a szobájába, és átöltözött. Én és Sehun megindultunk a szobám felé, és közben mutogattam neki, hogy melyiket vegyem fel. Kettő darab ruha volt, ami tetszett neki, de nem tudtuk eldönteni melyik legyen. A nadrágot addig felvettem míg gondolkozott, aztán ott álltam előtte, és fogtam a kezembe mind két felsőt. 
- Legyen az. - mutatott egy szürke, rózsaszín mintás felsőre, majd elindultam a fürdő felé, hogy átvegyem. Közben a hajam is megigazítottam, és egy kis sminket is felraktam. Már mindenki kint állt a nappaliban, és csak ránk vártak. Felhúztam a csizmámat, a nyakam köré tekertem a szürke körsálat, a fejemre húztam a pandás sapimat, majd felvettem a hosszított dzsekimet, és már mentünk is kifelé. Az ajtót becsuktuk magunk után, összekulcsoltam kezemet a Sehunéval, és indultunk lefelé a lépcsőn. Szinte mindenki párban volt. HaNa JaeBum kezét fogta, és Sehun kezét fogtam, JongDae is velünk tartott, de valahogy betuszkolta magát Sehun mellé. Kyungsoot pedig anyu karolta, és így mentünk felfelé a központba. Az utcák végig ki voltak világítva, az oszlopokon csillag alakú dísz volt, és a fákon is égők voltak felakasztva. Annyira szépek voltak, és a sétáló utcán is mindenhol árusok voltak. Ennyi embert még életemben nem láttam. Gyerekek szaladgáltak el mellettünk lufival a kezükben. Annyira jó volt az ilyet látni. A hó is esett elég rendesen, és már befedte az utakat. Hideg volt, és fáztunk is. Bementünk az egyik nagyobb bevárásló központba, ahol kicsit felmelegedtünk. Szétnéztünk, és annyira szép ruhákat láttunk. Vettünk forró csokit, amit lassan eliszogattunk. Nézelődtünk még egy kicsit, és indultunk hazafelé. Mindenki átfagyva, alig várták, hogy hazaérjenek. Éreztem, hogy valaki a nyakamba dobott egy kis havat. Elég rendesen eltalált, mert még be is ment a ruha alá. Megfordultam, és láttam, hogy KyungSoo jó kedvében van. Lehajoltam, és felvettem egy marik havat, és elkezdtem futni utána. Amint megfogtam a nyakánál a ruháját, egyből beleraktam, hogy ő is érezze azt az érzést amit én. Ebből nagy hócsata keletkezett, és mindenki akit talált dobálták egymást. HaNa szegény már a földön feküdt, ezért odaszaladtam hozzá, hogy segítsek neki. Ezúttal sikertelenül, mert valaki ismét betalált a ruhám alá, és én is HaNa mellé feküdtem. Még nem értünk haza, és mindenki aki látott minket, hülyének nézett, de mi jól éreztük magunkat. Sehun nyújtotta a kezét, hogy segít felállni. Meg is fogtam, de amint felhúzott, a számra tapadtak ajkai, és eközben ő is a fejemre talált a hóval. Ismét felvettem egy marik havat, és elkezdtem kergetni. Mikor mindenki kifáradt a nagy hócsatában, végre elindultunk hazafelé. Mindenki első útja a fürdőszoba volt, de mivel csak egy van, ezért sorba kellett állni. Sokáig tartott míg valaki végzett, mert sokáig áztatták magukat. JongDae hazament, és ő ott fürdött meg. Sehun visszahívta, hogy ha akar jöjjön, még filmet nézünk, és ilyenek. 2 óra hosszába telt, míg mindenki végzett, addig JongDae is megérkezett. Sehun kihozott egy plédet és együtt leültünk a kanapéra, és azzal takartuk be magunkat. Mi négyen ültünk HaNaval, és JaeBummal. Anyu közelebb hozta a kis fotelt amire leült mellénk. Kyungsoo és JongDae letelepedtek elénk a földre, és úgy néztünk egy karácsonyi filmet, amit épp akkor adtak a tévében. Amikor vége volt a filmnek, mindenki elindult a szobája felé. Én még kikísértem JongDae-t, majd elköszöntünk egymástól, és bezártam az ajtót. Bementem a szobámba, és Sehun már ott feküdt. Bebújtam mellé, majd magához húzott, és szorosan ölelt. Egy percre sem engedett el. Éreztem azt a melegséget, ami annyira jól esett. Nem telt sok időbe, és mindketten elaludtunk. A holnapi nap lesz csak fárasztó. 

~~