1. rész

Egy nap talán, majd minden ember tudni fogja, hogy szellemek igenis léteznek a földön. A nevem Min, 19 éves vagyok, és 5 éves korom óta látom a szellemeket. 
Szöulban élek az anyukámmal és a bátyámmal KyungSooval. Az apukám pontosan 5 éves koromban halt meg. Talán azóta is látom őket. Akkor, amikor az apukám meghalt, magamba voltam fordulva, senkivel nem barátkoztam, és némán, egyedül éltem kis életem édesanyám és bátyám segítségével. Talán, amikor meghalt apukám, úgy éreztem minden egyes nap, mintha lenne még rajtam kívül valaki. És igen, igen mindig ott volt mellettem. Egy nap kezdtem tisztán látni őket, de senkinek nem tudtam még elmondani a kis titkomat. Mindig segítek a holtaknak tisztán átjutni a túlvilágra. De egy nap..... egy nap nem jött össze, és örökre a nyakamon maradt. Már szinte megszoktam, és úgy tekintek rá, mintha élő ember lenne. 
- Min! - szólt rám Sehun, hangját megemelve. Igen, ő az én szellem barátom. Kicsit már kezdem unni, hogy 3 éve folyamatosan a nyakamon lóg, és sehogy sem tudom átjuttatni. Halála oka pontosan, azt hiszem, hogy az anyukájával éltek ketten, az apukája ittas volt, és halálra verte mindkettőjüket. Néha tényleg sajnálom Sehunt, de valamikor már kicsit fárasztó. Egyedül van, mit lehet tenni? 
-Figyelj, mi lenne ha már békén hagynál! 3 éve folyamatosan csak téged látlak, te vagy itt, és másokon nem tudok segíteni. Mi lenne, ha már elmennél?! - emeltem meg én is kicsit a hangom, de az utolsó szónál már meg is bántam, hogy ilyet mondtam. Arcán láttam a szégyent, és fejet hajtva, eltűnt. Ha valaki eltűnik, sose örökre tűnik el, csak olyan mint egy fekete lyuk, ahová el tud rejtőzni, és akkor az olyanok mint én, nem látni őket.


- Gyerünk Min. Kelj fel, jó? - lökdösött anyum, mert hát hétfő reggel, és nekem még suli van. Nem messze lakok a sulitól. körülbelül 15 perc gyalog, de akkor sem megyek gyalog. Együtt megyünk mindig anyuval, mivel ő is a suliba dolgozik, mint tanár, de engem nem tanít hála Istennek, de csak mert akkor engem utálna az egész suli, mert csak kivételezne velem. Nagyon nagyon kómásan kikeltem az ágyból, és a fürdőbe másztam el, mint valami élőhalott. 15 perc alatt elkészültem, vörös hajam lófarokba kötöttem, és már csak anyámra kellett várni, hogy ő is elkészüljön. Néha már épp hogy beesek az ajtón a suliba, mert annyit kell rá várni. 
Nagy nehezen beértem, és a szokásos helyemre ültem le, a legjobb barátnőm mellé. 
- Mivel kezdünk? - néztem HaNara, majd azonnal adta is a választ.
- Kémia. - válaszolt, és hangján hallottam, hogy ő sem szeretné, és inkább megszökne, hogy még a tanárt se lássa. A tanárunk egy bunkó. Mindenkinek beszólogat, és ha nem tetszik neki valami, akkor a személyt ki is osztja, de elég rendesen. Ezért ha vele van óránk, mindenki csendben, és visszafogottan bírta ki azt a bizonyos 45 percet. Utolsó évem van ebben a suliban, és ha minden jól megy, megyek fősulira. Nos, a kémia nem az én tantárgyam, de még is ezzel kel küzdenem. Meg is bántam, hogy kémia szakra jelentkeztem. És ha minden igaz, ezzel is megyek tovább. Ez az élet, gáz. 
Nyugodtan ültem, és vártam, hogy végre kicsengessenek, amikor hirtelen megpillantottam magam előtt Sehunt. A fenébe is.
- Mit keresel itt? - suttogtam alig hallhatóan, mire barátnőm kérdőn nézett rám, és a tanárnak is felcsillant a szeme.
- Baj van, kedves Min? - nézett rám azzal az iszonyú nagy szemeivel, mire én csak egy apró bólintással jeleztem, hogy folytassa csak az órát. Sehun pedig folyamatosan mutatott az ablak felé, de mivel kinézni nem tudtam, mivel a középső padsorban ülök, próbáltam a felállni a székről, hogy épp csak kitudjak pillantani, és persze akkor, amikor a tanár nem figyel. Nem, és nem, és nem sikerül. Egyszer megadtam, és komolyan felálltam. A tanár ismét csak nézett rám, de egy apró, erőltetett mosollyal, leültem, és tovább vártam az óra végét, közben azon gondolkozva, hogy mit akart Sehun. Nem láttam semmit az ablakon túl, de kérdőn néztem Sehunra, amikor hirtelen eltűnt. 
- Persze, tűnj csak el. - dünnyögtem ismét magamban, mire láttam barátnőm arcán, hogy ő bizony feladja, és alig hallhatóan rákérdez:
- Mi a baj? Minden rendben? Miért beszélgetsz magadban? Talán képzelődsz? Lázas vagy? - dobálózott a kérdésekkel.
- HaNa. Pszt! Nincs semmi! - mosolyogtam, majd ismét bámultam a falon csüngő órát. Mire feleszméltem, már csak 5 perc volt hátra. A lábamat már az ideg rángatta, és biztos, hogy én leszek az első, aki a leghamarabb hagyja el a termet. Életen leglassabb 5 perce volt. 
Amikor kicsengettek, tényleg én voltam az első, aki elhagyta a termet. Nos, első dolgom az volt, hogy olyan helyet keressek, ahol senki nem lát, és hívhatom Sehunt, hogy mégis mit akart.
- Sehun! - kiabáltam a nevét, és 5 percig csak vártam, és vártam hátha előjön, de nem tette. Már kezdtem aggódni, komolyan. - Sehuun! - húztam el az U betűt, de még mindig semmi. 
- Talán Sehunt keresed? - szólalt meg valaki mögöttem. Hirtelen tekintettem hátra, de ő nem volt szellem. Igazi, élő ember áll előttem. Azt hittem ide senki nem fog jönni, de tévedtem.
- Nos... öm... igen, de te honnan ismered? Vagy miért kérdezed? - dadogtam, mert nem értettem semmit. Remélem ő nem látja a szellemeket úgy mint én. Vagy ha mégis, akkor segítenie kell. 
- Az unokaöcsém volt, de már nem él. Nem értem, miért kiabálod a nevét. - mondta, és körbe nézett. Talán megfigyelte a területet, hogy van e még valaki rajtunk kívül. Készül valamire. A szívem gyorsabban kezdett verni, mert féltem, hogy akar valamit tőlem. - Talán te is ismerted? Még sose mesélt rólad, soha nem említette, hogy van egy lány az életében. Hamar elment, és nem volt alkalma úgy ismerkedni senkivel. 
- Nem, nos... hát... - próbáltam valamit mondani, de mindig közbeavatkozik.
- Ne dadogj itt nekem, hanem beszélj egyenesen! - mondta már kicsit hangját felemelve. Azt sem tudom mit mondjak neki. Azt pedig végképp nem fogom neki elmondani, és neki esni, hogy " Na igen, ismerem, és látom a szellemeket, 3 éve itt van velem, és nem bír békén hagyni. Itt nyugodt helyen van, és jobban járnál ha leszállnál rólam" ettől talán még jobban magamra haragítom, és még talán máskor fel keres, és bármit megtehet velem. 
- Mennem kell. - a végszó után megfordultam, és az ajtó felé indultam, be a suliba, a következő órára. Bár kicsit sokáig kint voltam, HaNa pedig hiányolni fog. 
- Ne ne ne - fogta meg csuklómat, és visszarántott. - Még nem beszéltük meg, hogy miért is kiabáltad a halott unokaöcsém nevét. 
Magyarázkodni nem akarok, de az igazat sem akarom elmondani. Hirtelen semmi nem jutott az eszembe, ezért válasz nélkül álltam ott. 
- Kérdeztem valamit! - szinte már kiabált, és egyre közeledett felém. Megijedtem, és legszívesebben elszaladtam volna, de tűrtem. Talán látszott rajtam, hogy remegtem, ezért újra próbálkozott. - Na rendben. Kezdjünk mindent előröl. A nevem Kim JongDae. Na és a tied? - nevetett. Azt hiszem, én nem találom viccesnek, hogy egy idegen engem itt "cellába" zár, és nem enged el. 
- Do Min Yung. - mondtam alig hallhatóan, amikor megláttam JongDae mögött Sehunt. A lelkem megnyugodott, és mosolyra húztam számat. - Sehun. - suttogtam nevét, mire ő feleszmélt, és látta, hogy bajban vagyok. 
- Mondtál valamit? Miért emlegeted folyamatosan az unokaöcsém nevét. Talán látod? Vagy mi a bánat van veled? - láttam rajta, hogy már kezdi unni az egészet, de mégsem hagyja abba a faggatást. Hirtelen a kukának a teteje elkezdett pörögni, és az álló kis oszlop is elkezdett mozogni . Láttam, és egyben tudtam, hogy ezt Sehun csinálja. 
- Mi ez? Miért kezdett el az ott mozogni. - mutatott a kukára, majd az oszlopra. A számat elhagyta egy apró mosoly. - Na jó, én mentem innen. Még úgyis találkozunk. - mintha fenyegetne. Egy rossz szó, és Sehun rendezkedik. 
- Köszönöm, de hé! Miért nem jöttél elő amikor hívtalak? - kérdeztem, de közben megfordult és még szó nélkül csak eltűnt. Aztán az tetőtér legvégén jött elő, és megint csak mutogatott. Odaszaladtam, és próbáltam abba az irányba nézni, ahová ő mutogat. Lent egy padon ült egy srác, és szomorúan bámult maga elé. Az arcán a könnycseppek folytak le, és Sehun azért mutogat rá, hogy menjek neki segíteni. De ő nem is szellem. Ő egy élő ember, hogy segítsek neki? 
- Talán, valakije meghalt? - néztem Sehunra, majd ismét mutatott lefelé. Hirtelen jelent meg mellette valaki. Nos, ő már halott volt. Leült a srác mellé, de mivel beszélgetni nem tudnak, ezért csak figyelte a fiút. 
- Azonnal jövök. - mondtam Sehunnak, majd elkezdtem lefelé szaladni. A lépcsőn majdnem legurultam, mert hirtelen állt meg előttem Sehun. - Mi az? 
- Ő nem olyan szellem, mint én, vagy bármelyik ilyen lény. Szerintem, ne menj oda. Talán bántani fogja, talán nem. Ez a sors műve. Talán ott hagyja, talán nem. Szóval hagyd. Menjünk vissza. - mondta, és csodálkozva néztem rá. Akkor miért mutogatott lefelé? Mégsem kell neki segíteni? Már semmit nem értek.
- De.. de az előbb... - próbáltam magyarázatot kérni, de nem kaptam. Inkább csak visszatessékelt a tetőtérre, majd ismét ott lyukadtunk ki. - Ha bántani akarja, nekem ott kell lenni. 
- De akkor téged is bántani fog! - kiáltott rám, mire kicsit megremegtem. A korláthoz sétáltam, ahol látom a srácot és azt a szellemet. 
- Miért bántaná őt? Mit tett, hogy azt érdemelje? - kérdeztem Sehuntól, de szememet nem vettem le a lent ülő srácról. - Talán ismered őket? Le kell mennem. - mondtam, majd ismét elindultam lefelé. Már nem állt az utamba Sehun, de amikor leértem, egyenesen a sráchoz mentem. Amint megláttam a "haverját" is, leültem melléjük.
- Sziasztok. - köszöntem nekik, de egyből leesett, hogy ő nem látja, csak én. - Pardon, szia. - mosolyogtam. - A nevem Min, és láttam fentről, hogy szomorú vagy, szóval idejöttem hozzád. Elmondod, hogy mi a baj? Talán én tudok neked segíteni. Mi több, biztos vagyok benne, hogy tudok segíteni. 
- Nincs semmi bajom, szóval most menj el. - parancsolt rám a srác, de nem tágítok. Itt van mellette ez a fiú, és lehet bántani akarja. De ismét, honnan tudja Sehun? Az agyam kattogott, és próbáltam kideríteni, de semmi jelét nem adta. A szellemfiú pedig úgy nézett rám, mintha én lennék a világ legutálatosabb embere, és ki kellene engem irtani. A szemével ölni tudna, de tényleg. Mi a fenét kezdjek most? 
- Na de kérlek, hát látom rajtad. Ha elmondanád, talán könnyebb lenne. - még mindig próbáltam belőle kihúzni, de nem tudtam. - Kettőnk között marad, megígérem. Hm? 
- Megöltem a testvérem! - emelte fel hangját, mire én majdnem leestem a padról. Hogy mi? Ezt még én se tudtam teljesen felfogni. Miért tette volna? 
- Mi? Miért? Várj.... jól hallottam?
- Utáltam, mindig veszekedtünk. Sosem találtuk meg a közös nevezőt. Néha már az agyamra ment. De ma, véget vetettem ennek. Nem volt szándékomban, nem is terveztem, de megtörtént. Jöttünk a suliba gyalog, és a zebránál mikor pirosat mutatott a lámpa, véletlenül meglöktem, és kiesett a kocsi elé, ami pont elkapta őt, és szó szerint repült egyet. Tényleg véletlen volt, csak ki akartam próbálni, hogy elütné e egy kocsi. Haza már nem akartam menni, mert anyámék még engem is megölnének, de szó szerint. Ők is csak arról híresek, hogy esténként isznak, és már nem is foglalkoztak velünk. Mi ketten csak éltük az életünket ahogy tudtuk. - szakított félbe, és szinte elmondta az egész életét. Sajnáltam, de már visszahozni úgy sem lehet.
- Hogy is hívnak? - kérdeztem.
- Joongie. - válaszolt. 
- Jól van Joongie, akkor most egy fél percre elmegyek, de jövök rögtön, jó? Hozok neked valamit inni. - mondtam, majd felálltam, és mutogattam a szellemfiú felé, hogy most szépen velem jön, és elmeséli ő is, hogy mi történt. Nos, lényegében nem mondott semmi újat. Ugyanazt elmondta amit Joongie, és mindenki nyugisan távozott. A szellemnek a nevét ugyan nem tudtam meg, de sikeresen átsegítettem a túlvilágra, Joongie pedig az órák után hazamegy és elmeséli mi is történt valójában. 
Én pedig..... Sehunnal sétálgatunk az utcákon, és a mai napról mindent megbeszélve, és nyugisan hazaérve, vehettem elő a laptopom. HaNa körülbelül kétszáz üzenetet hagyott, hogy miért nem mentem be a többi órára, és hogy mi a fenét csináltam, és ideje lenne neki beszámolni. Életem leghosszabb napja volt, és szeretném most már végre lezárni. Vacsora után a fürdőben kötöttem ki. Egy hosszú zuhany, és máris frissebbnek érzem magam. 
- Nem bántott. - jegyezte meg Sehun. - Ügyes vagy. - mosolygott.
- 6 éves korom óta ezt csinálom. Illetve 5 éves koromban láttam meg az első szellemet, és még ugyan segíteni nem tudtam nekik átjutni, de a fényt sikerült nekik megmutatni. - mondtam neki mosolyogva, egyrészt mert jó erről beszélni, másrészt pedig, örülök, hogy ezt mind eltudom valakinek mondani. - Hé! Örülök, hogy itt vagy, és sajnálom azt, amit tegnap mondtam neked. Nem is értem, hogy tudsz még szóba állni velem. De, ha mégis meggondolod magad, és itt akarod hagyni a világomat, akkor csak szólj, rendben? 
- Hé! - szakított félbe. - Én nem akarlak itt hagyni, rendben?