2. rész

*...Másnap...*

Korán reggel kellett kelnem megint a suli miatt, de amikor felkeltem Sehun sehol nem volt. Próbáltam előhívni, de sehogy sem jött össze. Anyu már megint pont rosszkor jön be, amikor egy szellemet akarok előhívni, és akkor azzal jön, hogy elvisz a dilidokihoz, és majd ő rendbe hoz. Először is...biztos nem megyek semmi őrült dokihoz, mert azok felírnak valami nyugtatót, hogy majd egész életembe azt szedjem..na meg a fenéket. Amikor megértettem anyuval, hogy mindezt felejtse el, elszáguldottam a fürdőbe, fogat mosni, és persze arcot, azonnal a ruhák következtek. Mindenki azzal jön, hogy a lányoknak annyi ruhájuk van, és a szekrény tele van, aztán nem tudnak mit felvenni, ezért órákig válogatnak, hát nálam nem így működik. Ami a kezembe akad, azt veszem fel. Egy fekete felső, és egy világos farmer fekete tornacipővel. Nekem megfelel. 
És ismét anyura kell várakozni. Megint. Amíg ő készül, addig a tv nézésével foglalom el magam, bár korán reggel semmi jó műsor nincs. Aztán hirtelen csörömpölést hallottam a szobámból. Elindultam a szobám felé, mire anyu már épp szólt, hogy indulhatunk. Biztosan Sehun volt, vajon keresett valamit? De a szellemek tudnak valami tárgyat megfogni? Végül nem mentem vissza, ezért elindultam a kocsi felé. Sehun még mindig nem jött oda, nem mutatta meg magát. Ilyenkor már rég zaklat, de biztosan titkol valamit. Tegnap is elég furán viselkedett, mert nem beszélt, amikor annak a fiúnak kellett segíteni. 
- Nagyon csendben vagy. Minden rendben? Nekem elmondhatod. - zavarta meg a csendet anyu.
- Nem, dehogy. Csak kicsit elgondolkoztam. - válaszoltam, ami tényleg igaz is, de azt nem szeretném már megosztani vele, hogy na igen végül is Sehun a probléma. Aztán elkezd majd faggatózni, hogy ki az, aztán hogy biztos valami új pasi, aki randizni akar velem, de a fejéhez nem vághatom, hogy DE SEHUN EGY SZELLEM. Szerintem ott helyben kiugrana a kocsiból. Amikor megérkeztünk indultam is az osztályterem felé, de közben csatlakoztam HaNahoz. 
-  Min. - állt meg hirtelen, és a szemembe nézett. - A legjobb barátnőd vagyok. Óvodában együtt játszottunk a sok sok babával, emlékszel? 
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem, és már persze megint ki akar valamit deríteni. De már sejtem. Amikor a régi időkről beszél, akkor már baj van. 
- Az általános sulit is együtt kezdtük, és most megint a gimiben is együtt vagyunk, és együtt szenvedjük át a sok kémia órákat azzal a nyomorék tanárral. Mindent megbeszélünk, és minden este órákat beszélünk telefonon. - egy percre megállt. - Kivétel tegnap este, mert nem vetted fel. Szóval légyszíves, a leges leges leges legjobb barátnőd vagyok, kérlek, mondd el, hogy miért nem voltál bent a többi órán tegnap. Annyira szépen kérem, hogy az már lehetetlen. Ha annyira nagy titkod volt még azt is elmondtad. Senki nem tudta meg, senki. És még mindig őrzöm, szóval légyszíves. - kérlelt, de már olyan szinten, hogy megsajnáltam. Elkezdtem gondolkozni azon, amiket végig elmondott, és lehet igaza van. De még a saját anyámnak sem mondtam el, és ő mindig ott volt velem. De persze, gondoltam egyszer úgy is elmondom neki. 
- HaNa. - mosolyogtam rá. - Talán igazad van, és tényleg el kell mondanom, ezért a következő szünetben elmondom, csak éljük túl az első kémiát, rendben? - még mindig mosoly ült az arcomon, mert tényleg a legjobb barátnőm, és tényleg nincs ilyen még egy a földön. Kémián végig azon gondolkoztam, hogy mondjam el neki. Nem vághatom rögtön hozzá, hogy igenis szellemeket látok, és van egy srác aki 3 éve velem van. Túl nyomós ügy lenne.  Amikor vége lett a kémiának, elindultunk mindketten a tetőtérre. Mindketten csendbe voltunk, és én közben figyeltem, hátha előjön Sehun, de még mindig nem tette. Kezdtem parázni, hogy talán egyszer úgy elfog tűnni, hogy soha nem fog előjönni. 
- Kit keresel? - nézett rám HaNa, mert neki is feltűnt, hogy körbe-körbe nézek. 
- Sehunt. - azért mondtam ki a nevét, mert most úgy is itt az ideje, hogy elmondjam neki, és úgy is megfogja tudni.
- Ki az a Sehun? Ide jár? Láttam már? Miért nem meséltél még róla? Barát? Randizni akar? - dobálózott a sok kérdéssel, amikor megérkeztünk. Leültünk arra a padra, ahol tegnap is ültem, és elkezdtem neki mondani.
- Sehunt 3 éve ismerem, és nagyon kedves. Minden nap itt van mellettem, és mindig segít mindenben. Most csak azért keresem, mert még nem jött elő, és izgulok. - mondtam.
- Mi az, hogy nem jött elő? Hány éves, hogy bujkál? 
- Ő egy szellem. - néztem rá, és vártam a reakciót, de ő csak viccnek vette fel, és nevetett rajta. 
- Hogy? Szellem? Min, mondtam neked reggel, hogy mindent elmondhatsz nekem, most nem azért jöttünk ide, hogy viccet mesélj. - a mosoly, és a nevetés még mindig nem tűnt el, de amikor látta, hogy tényleg komolyan gondolom, egy percre abbahagyott mindenféle nevetést, és mosolygást, majd halál komolyan nézett rám. - Mi van? Ez most tényleg így van? Kérlek, mondd, hogy ez csak egy vicc. 
- Nem, nem vicc. Ez tényleg így van. Amióta apu itt hagyott minket. Ő volt az első akit láttam. Először, én se hittem el, de aztán amikor egyre többet, és többet láttam, már elfogadtam. Segítek minden földön ragadt embernek átjutni a túlvilágra, és megoldani a dolgokat. Sehun, aki már lassan 3 éve itt van velem, nos, ő nem akar itt hagyni, és bárhogy próbálkozok, akkor sem megy el. És lehet most őrültséget mondok, de talán jobb is így. Ha most elmenne, az életem romokban heverne. - próbáltam neki komolyan beszélni, de úgy tűnik sikerült is. Elfogadta, és minden rendben volt. Nem parázott, és ha valamit észlel, rögtön nekem szól. A szellemek igen furcsák, tárgyakhoz nem tudnak érni, de mégis tudatni szokták, hogy igen ott vannak mellettünk, egy apró szélfúvással. Amikor végre túl voltam ezen, és HaNa elfogadta, lehangoltan mentünk vissza kémiára. 
Óra közepén kicsit elbóbiskoltam, mert már untam az egészet, aztán hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a tanár elesett, és leverte a vázát az asztalról. Mindenki ijedtében felállt, és közelebb lépkedett az asztalhoz. A tanár nem mozdult, nem tudott felállni, eszméletét vesztette. Nem tudja senki mitől esett össze, Sehun nem volt a közelébe tudom, láttam. Pedig megértettem volna. Nem jön elő. Érzem, hogy baj van.


2 hét telt el azóta, hogy nem láttam Sehunt. Már szinte elfogadtam, hogy talán soha nem fog előjönni. Mivel már abban a hónapban vagyok, hogy vizsgázni kell a tantárgyakból, hogy felvegyenek fősulira, vagy egyetemre, ezért nagyon tanulok. Nem járok más suliba, de HaNaval minden nap beszélünk, és néha átjön, hogy együtt tanuljunk. A kémia a fő tantárgy, szóval azt nagyon komolyan tanulom. 
Délután 3 óra, és még mindig tanulok. A telefon csörgésére lettem figyelmes.
- Szia Min. Átmennék egy kicsit, mert egy valamit nem értek, és szeretném ha segítenél. - szólt bele a telefonba HaNa, de mielőtt válaszoltam volna, le is rakta a telefont. Na igen, ez már szokás nálunk, hogy csak bejelentjük, és már ugrunk is. 
15 perc múlva, már itt is volt HaNa, és betessékeltem a szobába. Amikor mindent elmagyaráztam neki, vagyis próbáltam, lementünk vacsorázni - pont abban az időben voltunk - majd estére itt maradt velem HaNa, mert látta rajtam, hogy még mindig kivagyok a Sehunos ügy miatt.
- 2 hete. 2 hete Min. Próbáld elfelejteni. - nyugtatott barátnőm, de nekem akkor sem megy.
- Minden rosszra tudok gondolni, csak a jóra nem. Ha át is ment a túlvilágra, lehet jobb ott neki. Ha nem, akkor talált egy másik ilyen embert, mint én, és vele jobban elvan. - gondolkoztam hangosan.
- Ne butáskodj. Na gyere. - állított fel az ágyról, majd leültem a földre, s bámultam, ahogy HaNa megveti az ágyat. Segíteni nem volt erőm, ezért inkább csak néztem. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, és vettem is fel a pizsit. Bebújtunk az ágyba, és néztünk egy horror filmet. Elég félelmetes volt, és persze egy szellem volt a főszereplő. Végig Sehun volt a fejemben, és közben imádkoztam, hogy jöjjön elő, mert megpusztulok. Azt szeretném, hogy érezze, nincs elveszve semmi, és velem maradhat. De semmi okot nem adtam rá, hogy így eltűnjön. Amikor vége volt a filmnek, nehezen tudtam elaludni, ezért még a plafont bámultam. Sokat gondolok Rá, és nem tudom csak olyan könnyen elfelejteni. Miért gondolkozok rajta? Ő egy szellem. Még ha bele is szeretek, semmi hasznosat nem tudok vele csinálni. Nem lehetünk együtt, mert ha kimegyek az utcára, mindenki hülyének néz. Kell lennie egy megoldásnak. 

Este a fenének sem tudtam elaludni, pedig már eltelt 2 hét. Nem tudom még csak úgy elfelejteni. Ez nekem nem megy olyan egyszerűen. Valaki.... 
Amikor elaludtam, HaNa keltett, mert elvileg elkezdtem kiabálni, majd a kiabálást a sírás követte. Aztán fent voltunk reggelig. HaNa nyugtatott, én pedig folyamatosan mondogattam, hogy attól ő aludjon, nem muszáj fent lennie velem. 
Reggel hamarabb lementem, és csináltam reggelit. Rántottát szerettem volna, de nem jött össze, mert nem volt összetevő.
- HaNa! - kiabáltam fel neki. - Lementem a közeli boltba mindjárt jövök. - válasz nélkül el is indultam. 
Lassan mentem végig az utcán, míg elértem a közeli boltba. A boltban is végig Sehun járt a fejemben. Még azt is elfelejtettem mit kell venni. Amikor kijöttem, belebotlottam valakibe.
- Óh, bocsánat! - hajoltam meg előtte.
- Semmi baj, én voltam ügyetlen. - mosolygott rám. - A nevem JoonMyun. A barátaim Suhonak hívnak. - továbbra is mosolygott. Szép volt nagyon a mosolya, és a szemei is gyönyörűek voltak. - És téged hogy hívnak? 
- Do Min Yung. De csak Min. - mosolyogtam vissza. Végül együtt mentünk haza, illetve csak hazakísért. Végig beszélgettünk, és nevettünk. Kicsit elvette a figyelmem Sehunról. 
- Be jössz? Reggelit csinálok, és itt van a barátnőm is, szóval... - próbáltam invitálni, hogy jöjjön be, de végül nem jött, mert ment még az egyik haverjához. Akkor elváltunk, és elkezdtem végre csinálni a reggelit. 
- Óóh, ki volt Ő? - mutatott az ajtó felé. 
- Összefutottam vele a boltban, és nagyon rendesnek tűnik. - mosolyogtam HaNara.
- Óh, helyes. - mosolygott ő is vissza rám, majd sejtettem, hogy mire gondol. Biztos látta rajtam, hogy tetszik nekem is.
- Végül is igen, de teljesen elvette a gondolataimat Sehunról. Sokat beszélgettünk, és vicces fiú. - számoltam be neki, majd meghallottam valaki kiabálást. Segítségért kiabált. Kiszaladtam, és láttam, hogy két szellem verekszik. Nemár.... ezt nem hiszem el. 
- Mindjárt jövök. - dobtam oda HaNanak, ő pedig kérdőn nézett rám. Odamentem hozzájuk, és próbáltam szétválasztani őket, bár szellemeket elég nehéz. Nem nagyon foglalkoztak velem, csak tovább folytatták. Már szinte kiabáltam, az emberek pedig kicsit se néztek hülyének. De amikor elment egy ember, próbáltam nem feltűnően beszélni ezeknek. Ezt nem hiszem el. 
10 percbe telt, nagy nehezen abbahagyták. Leültettem mindkettőt a közeli padra és próbáltam kifaggatni őket. Na én szembe a paddal, és ha valaki látna..... beszélgetek egy paddal. Elég viccesen nézhet ki. A lényeg, hogy próbáltam faggatni őket, de idegességükben egyikük sem szólal meg.
- Ki vele! - parancsoltam rájuk, és közbe a szemem hol az egyiken, hol a másikon, de még mindig nem szólalt meg egyik sem. Csendben ültem, és kezdtem unni az egészet. - Figyeljetek, nem hiszem, hogy találtok még egy ilyen embert mint én. Segíteni tudnék, de nem igaz, hogy nem bírtok megszólalni. - kicsit mérgelődtem rájuk, hátha észreveszik magukat. 
- Min! Szia. - szólalt meg valaki mögöttem, és amikor hátranéztem Suho volt az.
- Még nem végeztünk. - próbáltam halkan mondani a két srácnak, hogy ne vegye észre Suho. - Szia. Hát te hogy hogy erre? - kérdeztem tőle, amikor már közel volt.
- Erre jártam, benézek mégis. De persze csak ha nem zavarok. 
- Nem, dehogy. Gyere be. - majd elindultunk a ház felé. Kinyitottam az ajtót, majd be is léptünk. - HaNa! - kiabáltam neki.
- Mi az megint szell.....
- HaNa! - kiabáltam rá, majd tágra nyílt szemekkel néztem rá, mire észrevette, hogy vendégünk van. - Ő itt a legjobb barátnőm HaNa. - mutattam be neki barátnőmet. - Ő pedig az a srác, akivel összefutottam az utcán, Suho. 
- Szia, HaNa. - nyújtotta a kezét Suho felé, és kezet fogtak, majd szép sorjába be is mutatkoztak. 
- Akkor végre elkezdem a reggelit. Kapcsoljátok be a tv-t ha gondoljátok. Majd kiabálok, ha kész. - mondtam, és el is tűntem a konyhában. Csináltam anyunak is kaját, mert ha jól láttam a hűtőben szinte nem volt semmi. Hogy ha hazaér, akkor egyen valamit. 
15 perc alatt kész volt a kaja, és kiabáltam is nekik, hogy kész a kaja, és jöjjenek enni, különben éhen halnak.
Megbeszéltünk evés közben mindent, sokat nevettünk, mert hát Suho, nem az a csendes fajta. Aztán HaNa el is ment, mert neki is tanulni kell. Amint elmegy Suho is, én is ezt fogom tenni. Semmi kedvem, de muszáj. Ezt ki kell bírni.
Elkezdtem mosogatni, közben még Suho itt volt, és beszélgettünk.
- Min. - szólt, majd mivel háttal voltam neki, nem nagyon tudtam ránézni, ezért hümmögtem egyet, hogy folytassa. - Tudom, hogy ez hamar van, ezért nem is várom, hogy igent mondj, de nem jönnél el velem egy nap a városba? Fagyizunk, leülünk valahová, beszélgetünk. - kérdésén megállt a kezem magától, és magam elé bámultam. Nem tudom mit mondjak neki, igazából ma találkoztam vele elsőnek. Igen, aranyos, gyönyörű mosolya van, és jobban eltudnám felejteni Sehunt. 
- Persze, elmegyek veled, de rengeteget kell tanulnom a vizsga miatt, ami már itt van a nyakamon. De a sok tanulás között, kijár egy kis szünet úgy gondolom. - mosolyogtam magamnak, amit ő persze nem lát. Éreztem, hogy ő is mosolyog. Lassan hátra se kell néznem. Ő mindig mosolyog. Olyan aranyos. Na de nem megyek bele. 
Amint elment Suho, leültem tanulni. Az egész napom ráment. Vizet is felhoztam a szobámba, hogy ne kelljen járkálnom. Néha, ha egy percre is megállok, Sehun van előttem. Nem tudom kiverni a fejemből. Van aki elveszi a gondolatokat, de ha egyedül maradok, az baj. A szellemről jut eszembe.
- A srácok. - gondoltam magamban, majd gyorsan felálltam az ágyról, és kiszaladtam a ház elé. Körbenéztem, de sehol senki. 10 másodperc sem telt el, és megjelentek ugyanazon a padon, ahová leültettem őket. Közelebb mentem.
- Még mindig nem fogtok mondani semmit. Azt hiszem, akkor nem segíthetek. - mondtam, majd megfordultam, és elindultam, de az egyik utánam szólt.
- Jól van. Elmondom. - majd visszafordultam, és visszamentem. 
- Első kérdésem...
- Miért haltunk meg? - szólt közbe. Nos, ja ezt akartam kérdezni. 
- Vagy mi a veszekedés tárgya.- mondtam. 
- Volt egy lány az életemben, Minah. Ő itt mellettem, pedig a legjobb haverom volt. Na a lényeg, hogy el akartam jegyezni, mert együtt voltunk már 3 éve, és gondoltam megkérem a kezét. Aztán mikor megvettem a gyűrűt, épp készültem Minah-hoz, amikor megjött Minki. Elmondtam neki a nagy hírt, amikor hirtelen lefagyottan nézett rám. Megkérdeztem, hogy mi a baja, de nem válaszolt, én pedig nem faggattam. Ő hamarabb elment, és próbáltam nem rá gondolni. Csak az lánykérésen gondolkoztam, hogy mit mondhatnék neki. És amikor megérkeztem Minah-hoz, láttam, hogy Minki ott áll mellette, és fogja a kezét, majd puszit nyom az arcára. A vérnyomásom az egekben, és olyan szinten ideges lettem, hogy kirángattam a házból, majd az utcára löktem, na egy teherautó pedig pont erre jött. Nem bírtam a lelkiismeret furdalással, és öngyilkos lettem. Ez mind miatta. - mutatott a srácra. - Most pedig még mindig ezen vitatkozunk. Akkor sem tudom elfogadni, hogy ők ketten.... Na mindegy. - fejezte be, és láttam az arcán, hogy tényleg nagyon szomorú. 
- Sajnálom. - szólalt meg Minki, és az ő arcán is lehetett látni, hogy tényleg sajnálja. 
- Nagyon sajnálom ömm.... - próbáltam kideríteni a nevét. 
- Óh, Jungsu vagyok.
- Jungsu. Nagyon sajnálom, de tényleg. De ezt meg kell itt most beszélnetek, hogy nyugisan áttudjatok menni a másvilágba. Itt amúgy sem vagytok jó helyen. Ha megbeszéltétek, vagy ha valamiben segíthetek csak szóljatok. De csak annyit még, hogy már nem tudtok mit csinálni. Már nem fog titeket látni Minah. Megfogja találni a boldogságot. Szóval jobban jártok, ha ezt befejezitek, mert nincs értelme már. - fejeztem be, majd kicsit arrébb álltam, hogy megtudják beszélni a dolgaikat.
Ez körülbelül 10 percbe telt, és át is segítettem őket. Ez is letudva. 
Bent még tanultam egy kicsit, aztán amikor anyu megérkezett, lementem és segítettem neki. 
Este még órákat beszéltem HaNaval, és szépen el is aludtam. 
Mély álmomban voltam, amikor arra keltem fel, hogy leesett valami az asztalról. Felkapcsoltam a villanyt, de nem láttam semmit, és senkit. Valaki...... keres valamit. Már nem egyszer hallottam csörömpölést ebből a szobából. Valami nem stimmel.....

1. rész

Egy nap talán, majd minden ember tudni fogja, hogy szellemek igenis léteznek a földön. A nevem Min, 19 éves vagyok, és 5 éves korom óta látom a szellemeket. 
Szöulban élek az anyukámmal és a bátyámmal KyungSooval. Az apukám pontosan 5 éves koromban halt meg. Talán azóta is látom őket. Akkor, amikor az apukám meghalt, magamba voltam fordulva, senkivel nem barátkoztam, és némán, egyedül éltem kis életem édesanyám és bátyám segítségével. Talán, amikor meghalt apukám, úgy éreztem minden egyes nap, mintha lenne még rajtam kívül valaki. És igen, igen mindig ott volt mellettem. Egy nap kezdtem tisztán látni őket, de senkinek nem tudtam még elmondani a kis titkomat. Mindig segítek a holtaknak tisztán átjutni a túlvilágra. De egy nap..... egy nap nem jött össze, és örökre a nyakamon maradt. Már szinte megszoktam, és úgy tekintek rá, mintha élő ember lenne. 
- Min! - szólt rám Sehun, hangját megemelve. Igen, ő az én szellem barátom. Kicsit már kezdem unni, hogy 3 éve folyamatosan a nyakamon lóg, és sehogy sem tudom átjuttatni. Halála oka pontosan, azt hiszem, hogy az anyukájával éltek ketten, az apukája ittas volt, és halálra verte mindkettőjüket. Néha tényleg sajnálom Sehunt, de valamikor már kicsit fárasztó. Egyedül van, mit lehet tenni? 
-Figyelj, mi lenne ha már békén hagynál! 3 éve folyamatosan csak téged látlak, te vagy itt, és másokon nem tudok segíteni. Mi lenne, ha már elmennél?! - emeltem meg én is kicsit a hangom, de az utolsó szónál már meg is bántam, hogy ilyet mondtam. Arcán láttam a szégyent, és fejet hajtva, eltűnt. Ha valaki eltűnik, sose örökre tűnik el, csak olyan mint egy fekete lyuk, ahová el tud rejtőzni, és akkor az olyanok mint én, nem látni őket.


- Gyerünk Min. Kelj fel, jó? - lökdösött anyum, mert hát hétfő reggel, és nekem még suli van. Nem messze lakok a sulitól. körülbelül 15 perc gyalog, de akkor sem megyek gyalog. Együtt megyünk mindig anyuval, mivel ő is a suliba dolgozik, mint tanár, de engem nem tanít hála Istennek, de csak mert akkor engem utálna az egész suli, mert csak kivételezne velem. Nagyon nagyon kómásan kikeltem az ágyból, és a fürdőbe másztam el, mint valami élőhalott. 15 perc alatt elkészültem, vörös hajam lófarokba kötöttem, és már csak anyámra kellett várni, hogy ő is elkészüljön. Néha már épp hogy beesek az ajtón a suliba, mert annyit kell rá várni. 
Nagy nehezen beértem, és a szokásos helyemre ültem le, a legjobb barátnőm mellé. 
- Mivel kezdünk? - néztem HaNara, majd azonnal adta is a választ.
- Kémia. - válaszolt, és hangján hallottam, hogy ő sem szeretné, és inkább megszökne, hogy még a tanárt se lássa. A tanárunk egy bunkó. Mindenkinek beszólogat, és ha nem tetszik neki valami, akkor a személyt ki is osztja, de elég rendesen. Ezért ha vele van óránk, mindenki csendben, és visszafogottan bírta ki azt a bizonyos 45 percet. Utolsó évem van ebben a suliban, és ha minden jól megy, megyek fősulira. Nos, a kémia nem az én tantárgyam, de még is ezzel kel küzdenem. Meg is bántam, hogy kémia szakra jelentkeztem. És ha minden igaz, ezzel is megyek tovább. Ez az élet, gáz. 
Nyugodtan ültem, és vártam, hogy végre kicsengessenek, amikor hirtelen megpillantottam magam előtt Sehunt. A fenébe is.
- Mit keresel itt? - suttogtam alig hallhatóan, mire barátnőm kérdőn nézett rám, és a tanárnak is felcsillant a szeme.
- Baj van, kedves Min? - nézett rám azzal az iszonyú nagy szemeivel, mire én csak egy apró bólintással jeleztem, hogy folytassa csak az órát. Sehun pedig folyamatosan mutatott az ablak felé, de mivel kinézni nem tudtam, mivel a középső padsorban ülök, próbáltam a felállni a székről, hogy épp csak kitudjak pillantani, és persze akkor, amikor a tanár nem figyel. Nem, és nem, és nem sikerül. Egyszer megadtam, és komolyan felálltam. A tanár ismét csak nézett rám, de egy apró, erőltetett mosollyal, leültem, és tovább vártam az óra végét, közben azon gondolkozva, hogy mit akart Sehun. Nem láttam semmit az ablakon túl, de kérdőn néztem Sehunra, amikor hirtelen eltűnt. 
- Persze, tűnj csak el. - dünnyögtem ismét magamban, mire láttam barátnőm arcán, hogy ő bizony feladja, és alig hallhatóan rákérdez:
- Mi a baj? Minden rendben? Miért beszélgetsz magadban? Talán képzelődsz? Lázas vagy? - dobálózott a kérdésekkel.
- HaNa. Pszt! Nincs semmi! - mosolyogtam, majd ismét bámultam a falon csüngő órát. Mire feleszméltem, már csak 5 perc volt hátra. A lábamat már az ideg rángatta, és biztos, hogy én leszek az első, aki a leghamarabb hagyja el a termet. Életen leglassabb 5 perce volt. 
Amikor kicsengettek, tényleg én voltam az első, aki elhagyta a termet. Nos, első dolgom az volt, hogy olyan helyet keressek, ahol senki nem lát, és hívhatom Sehunt, hogy mégis mit akart.
- Sehun! - kiabáltam a nevét, és 5 percig csak vártam, és vártam hátha előjön, de nem tette. Már kezdtem aggódni, komolyan. - Sehuun! - húztam el az U betűt, de még mindig semmi. 
- Talán Sehunt keresed? - szólalt meg valaki mögöttem. Hirtelen tekintettem hátra, de ő nem volt szellem. Igazi, élő ember áll előttem. Azt hittem ide senki nem fog jönni, de tévedtem.
- Nos... öm... igen, de te honnan ismered? Vagy miért kérdezed? - dadogtam, mert nem értettem semmit. Remélem ő nem látja a szellemeket úgy mint én. Vagy ha mégis, akkor segítenie kell. 
- Az unokaöcsém volt, de már nem él. Nem értem, miért kiabálod a nevét. - mondta, és körbe nézett. Talán megfigyelte a területet, hogy van e még valaki rajtunk kívül. Készül valamire. A szívem gyorsabban kezdett verni, mert féltem, hogy akar valamit tőlem. - Talán te is ismerted? Még sose mesélt rólad, soha nem említette, hogy van egy lány az életében. Hamar elment, és nem volt alkalma úgy ismerkedni senkivel. 
- Nem, nos... hát... - próbáltam valamit mondani, de mindig közbeavatkozik.
- Ne dadogj itt nekem, hanem beszélj egyenesen! - mondta már kicsit hangját felemelve. Azt sem tudom mit mondjak neki. Azt pedig végképp nem fogom neki elmondani, és neki esni, hogy " Na igen, ismerem, és látom a szellemeket, 3 éve itt van velem, és nem bír békén hagyni. Itt nyugodt helyen van, és jobban járnál ha leszállnál rólam" ettől talán még jobban magamra haragítom, és még talán máskor fel keres, és bármit megtehet velem. 
- Mennem kell. - a végszó után megfordultam, és az ajtó felé indultam, be a suliba, a következő órára. Bár kicsit sokáig kint voltam, HaNa pedig hiányolni fog. 
- Ne ne ne - fogta meg csuklómat, és visszarántott. - Még nem beszéltük meg, hogy miért is kiabáltad a halott unokaöcsém nevét. 
Magyarázkodni nem akarok, de az igazat sem akarom elmondani. Hirtelen semmi nem jutott az eszembe, ezért válasz nélkül álltam ott. 
- Kérdeztem valamit! - szinte már kiabált, és egyre közeledett felém. Megijedtem, és legszívesebben elszaladtam volna, de tűrtem. Talán látszott rajtam, hogy remegtem, ezért újra próbálkozott. - Na rendben. Kezdjünk mindent előröl. A nevem Kim JongDae. Na és a tied? - nevetett. Azt hiszem, én nem találom viccesnek, hogy egy idegen engem itt "cellába" zár, és nem enged el. 
- Do Min Yung. - mondtam alig hallhatóan, amikor megláttam JongDae mögött Sehunt. A lelkem megnyugodott, és mosolyra húztam számat. - Sehun. - suttogtam nevét, mire ő feleszmélt, és látta, hogy bajban vagyok. 
- Mondtál valamit? Miért emlegeted folyamatosan az unokaöcsém nevét. Talán látod? Vagy mi a bánat van veled? - láttam rajta, hogy már kezdi unni az egészet, de mégsem hagyja abba a faggatást. Hirtelen a kukának a teteje elkezdett pörögni, és az álló kis oszlop is elkezdett mozogni . Láttam, és egyben tudtam, hogy ezt Sehun csinálja. 
- Mi ez? Miért kezdett el az ott mozogni. - mutatott a kukára, majd az oszlopra. A számat elhagyta egy apró mosoly. - Na jó, én mentem innen. Még úgyis találkozunk. - mintha fenyegetne. Egy rossz szó, és Sehun rendezkedik. 
- Köszönöm, de hé! Miért nem jöttél elő amikor hívtalak? - kérdeztem, de közben megfordult és még szó nélkül csak eltűnt. Aztán az tetőtér legvégén jött elő, és megint csak mutogatott. Odaszaladtam, és próbáltam abba az irányba nézni, ahová ő mutogat. Lent egy padon ült egy srác, és szomorúan bámult maga elé. Az arcán a könnycseppek folytak le, és Sehun azért mutogat rá, hogy menjek neki segíteni. De ő nem is szellem. Ő egy élő ember, hogy segítsek neki? 
- Talán, valakije meghalt? - néztem Sehunra, majd ismét mutatott lefelé. Hirtelen jelent meg mellette valaki. Nos, ő már halott volt. Leült a srác mellé, de mivel beszélgetni nem tudnak, ezért csak figyelte a fiút. 
- Azonnal jövök. - mondtam Sehunnak, majd elkezdtem lefelé szaladni. A lépcsőn majdnem legurultam, mert hirtelen állt meg előttem Sehun. - Mi az? 
- Ő nem olyan szellem, mint én, vagy bármelyik ilyen lény. Szerintem, ne menj oda. Talán bántani fogja, talán nem. Ez a sors műve. Talán ott hagyja, talán nem. Szóval hagyd. Menjünk vissza. - mondta, és csodálkozva néztem rá. Akkor miért mutogatott lefelé? Mégsem kell neki segíteni? Már semmit nem értek.
- De.. de az előbb... - próbáltam magyarázatot kérni, de nem kaptam. Inkább csak visszatessékelt a tetőtérre, majd ismét ott lyukadtunk ki. - Ha bántani akarja, nekem ott kell lenni. 
- De akkor téged is bántani fog! - kiáltott rám, mire kicsit megremegtem. A korláthoz sétáltam, ahol látom a srácot és azt a szellemet. 
- Miért bántaná őt? Mit tett, hogy azt érdemelje? - kérdeztem Sehuntól, de szememet nem vettem le a lent ülő srácról. - Talán ismered őket? Le kell mennem. - mondtam, majd ismét elindultam lefelé. Már nem állt az utamba Sehun, de amikor leértem, egyenesen a sráchoz mentem. Amint megláttam a "haverját" is, leültem melléjük.
- Sziasztok. - köszöntem nekik, de egyből leesett, hogy ő nem látja, csak én. - Pardon, szia. - mosolyogtam. - A nevem Min, és láttam fentről, hogy szomorú vagy, szóval idejöttem hozzád. Elmondod, hogy mi a baj? Talán én tudok neked segíteni. Mi több, biztos vagyok benne, hogy tudok segíteni. 
- Nincs semmi bajom, szóval most menj el. - parancsolt rám a srác, de nem tágítok. Itt van mellette ez a fiú, és lehet bántani akarja. De ismét, honnan tudja Sehun? Az agyam kattogott, és próbáltam kideríteni, de semmi jelét nem adta. A szellemfiú pedig úgy nézett rám, mintha én lennék a világ legutálatosabb embere, és ki kellene engem irtani. A szemével ölni tudna, de tényleg. Mi a fenét kezdjek most? 
- Na de kérlek, hát látom rajtad. Ha elmondanád, talán könnyebb lenne. - még mindig próbáltam belőle kihúzni, de nem tudtam. - Kettőnk között marad, megígérem. Hm? 
- Megöltem a testvérem! - emelte fel hangját, mire én majdnem leestem a padról. Hogy mi? Ezt még én se tudtam teljesen felfogni. Miért tette volna? 
- Mi? Miért? Várj.... jól hallottam?
- Utáltam, mindig veszekedtünk. Sosem találtuk meg a közös nevezőt. Néha már az agyamra ment. De ma, véget vetettem ennek. Nem volt szándékomban, nem is terveztem, de megtörtént. Jöttünk a suliba gyalog, és a zebránál mikor pirosat mutatott a lámpa, véletlenül meglöktem, és kiesett a kocsi elé, ami pont elkapta őt, és szó szerint repült egyet. Tényleg véletlen volt, csak ki akartam próbálni, hogy elütné e egy kocsi. Haza már nem akartam menni, mert anyámék még engem is megölnének, de szó szerint. Ők is csak arról híresek, hogy esténként isznak, és már nem is foglalkoztak velünk. Mi ketten csak éltük az életünket ahogy tudtuk. - szakított félbe, és szinte elmondta az egész életét. Sajnáltam, de már visszahozni úgy sem lehet.
- Hogy is hívnak? - kérdeztem.
- Joongie. - válaszolt. 
- Jól van Joongie, akkor most egy fél percre elmegyek, de jövök rögtön, jó? Hozok neked valamit inni. - mondtam, majd felálltam, és mutogattam a szellemfiú felé, hogy most szépen velem jön, és elmeséli ő is, hogy mi történt. Nos, lényegében nem mondott semmi újat. Ugyanazt elmondta amit Joongie, és mindenki nyugisan távozott. A szellemnek a nevét ugyan nem tudtam meg, de sikeresen átsegítettem a túlvilágra, Joongie pedig az órák után hazamegy és elmeséli mi is történt valójában. 
Én pedig..... Sehunnal sétálgatunk az utcákon, és a mai napról mindent megbeszélve, és nyugisan hazaérve, vehettem elő a laptopom. HaNa körülbelül kétszáz üzenetet hagyott, hogy miért nem mentem be a többi órára, és hogy mi a fenét csináltam, és ideje lenne neki beszámolni. Életem leghosszabb napja volt, és szeretném most már végre lezárni. Vacsora után a fürdőben kötöttem ki. Egy hosszú zuhany, és máris frissebbnek érzem magam. 
- Nem bántott. - jegyezte meg Sehun. - Ügyes vagy. - mosolygott.
- 6 éves korom óta ezt csinálom. Illetve 5 éves koromban láttam meg az első szellemet, és még ugyan segíteni nem tudtam nekik átjutni, de a fényt sikerült nekik megmutatni. - mondtam neki mosolyogva, egyrészt mert jó erről beszélni, másrészt pedig, örülök, hogy ezt mind eltudom valakinek mondani. - Hé! Örülök, hogy itt vagy, és sajnálom azt, amit tegnap mondtam neked. Nem is értem, hogy tudsz még szóba állni velem. De, ha mégis meggondolod magad, és itt akarod hagyni a világomat, akkor csak szólj, rendben? 
- Hé! - szakított félbe. - Én nem akarlak itt hagyni, rendben?