- Min. - nézett rám HaNa csodálkozva.
- Te meg? - néztem az előttem álló srácra.
- Mondtam, hogy találkozunk még, nem? Csak a kuka meg az ilyen dolgok, amik hirtelen kezdtek el mozogni, megzavartak. - szólt hozzám, majd egyenesen a szemembe nézett.
- JongDae, tudom, hogy még mindig meg akarod tudni, miért kiabáltam a halott unokaöcséd nevét, de nem mondhatom el. Sajnálom. - majd felálltam, és én is a szemébe néztem. Tényleg nem mondhattam el neki, mert a végén eltálalja mindenkinek, és az egész város majd rajtam fog lógni, meg valaki félni is fog tőlem, és én ezt nem akarom.
- Szóval nem mondod el? - közeledett felém, és kicsit megrémültem, mert a múltkori találkozásnál is elég ijesztő volt. Hátráltam, de ő folyamatosan lépkedett előre. Hirtelen a pad állított meg, aminek nekiütköztem. HaNa-t láttam felállni, és próbált beleavatkozni, de kezemmel intettem, hogy minden rendben.
- Ne merj hozzám nyúlni. - próbáltam megfenyegetni, de nem hatotta meg. A múltkor is Sehun mentett meg, de nem hiszem, hogy most is megfog. Körbenéztem, mindenhol kerestem, de nem találtam. Ilyenkor már rég előjön. Nem tette. Féltem. A szívem fel-le kalapált. HaNa se tudna mit csinálni. - Menjünk, HaNa. - szóltam, majd el is indultunk, ha nem állított volna meg JongDae. Megszorította a csuklómat, és visszahúzott.
- Addig úgysem engedlek el. - egyre jobban fájt a szorítása. Nem engedett. Az emberek nem jártak erre. Sikítottam egyet, mire elengedett. Megláttam Sehunt a távolból, majd egyből futásnak eredtem felé. Amikor odaértem hozzá, mutatta az utat. JongDae követett, de Sehun állta az útját. Hiába szellem, van ereje, és tud segíteni. HaNa utánam jött, bár ő nem látja Sehunt. Jött utánam, és mutattam neki az utat.
- Sehun... - lihegtem. - Előjött, és ő mutatta az utat. Megvéd minket. - próbáltam elmondani, de lihegésem nem hagyta. Olyan volt, mintha több órát futottam volna.
- Ki ő? Miért akar bántani? És...
- Addig úgysem engedlek el. - egyre jobban fájt a szorítása. Nem engedett. Az emberek nem jártak erre. Sikítottam egyet, mire elengedett. Megláttam Sehunt a távolból, majd egyből futásnak eredtem felé. Amikor odaértem hozzá, mutatta az utat. JongDae követett, de Sehun állta az útját. Hiába szellem, van ereje, és tud segíteni. HaNa utánam jött, bár ő nem látja Sehunt. Jött utánam, és mutattam neki az utat.
- Sehun... - lihegtem. - Előjött, és ő mutatta az utat. Megvéd minket. - próbáltam elmondani, de lihegésem nem hagyta. Olyan volt, mintha több órát futottam volna.
- Ki ő? Miért akar bántani? És...
- Ha hazaértünk mindent elmondok, de most menjünk. Lehet Sehun utánunk jön majd, de lehet hogy nem. - mondtam, majd amikor megláttuk, hogy JongDae feladta a keresést, elindult a másik irányba, mi pedig elindultunk hazafelé.
Amikor sétáltunk, nem láttam egyszer sem Sehunt. Mindig akkor jön elő, ha baj van, vagy éppen nagyon hiányzik nekem, és érzi. Tudja nagyon jól, de ő sem tud mit tenni. Csendben sétáltunk, nem tudtam megszólalni, de a szívem még vert. Nem hagyta abba. Olyan 6 óra körül már otthon voltunk, és vártuk anyu vacsiját. Addig lent ültünk és néztük a tv-t. Az egyik híres bandát mutatták, melyben éppen visszatérésre készülnek.
- Wáó. - csodálkoztam. - Nagyon jól néznek ki, és a zenéjük is jó, amit aláfestenek. Vajon, hogy hívják őket? - néztem HaNara, és láttam, hogy őt is érdekelte a dolog. A reklám végén, ott volt a banda neve, majd felmentünk és bepötyögtük a számítógépbe. " Bangtan Boys - Danger" szavakat keresgéltünk a google-ben. Meg is találtuk. Wáó.
- Elég.... jók. - nevetett mellettem HaNa. Láttam, hogy tetszik neki, és nekem is bejött igazán. Mindent megnéztünk róluk. Mikor debütáltak, hol vannak jelenleg, és mikor térnek vissza. Nagyon megtetszett a dolog, és pár számot is meghallgattunk tőlük. Jól elvoltunk egy darabig, de anyu megzavart minket, miszerint vacsora, és ideje enni. Szépen leballagtunk a konyhába, leültünk az asztalhoz, és vártuk a finom ételt. - Csípős tészta, és édes hús, mellette rizs, és apró kis krumplik felkockázva. Nagyon jól nézett ki, és finom is volt. Anyu ilyet még nem csinált, de elkapta az ízlésemet. Mától, minden hétvégén ilyet kérek.
Vacsora után segítettünk anyunak elpakolgatni, elmosni a tányérokat, majd a székeket is a helyére igazítottuk.
- Mi felmentünk. Köszönjük, nagyon finom volt. - mondtam, de már a lépcsőn jártunk.
- Nem mondtad el, hogy ki volt ez a srác, aki eltakarta a napot előlünk. - mosolygott az utolsó pár szaván.
- Emlékszel, amikor nem mentem be órára, és kihagytam őket? Csak az elsőn voltam bent. - gondolkozva a plafont nézett, majd bólintott, ezzel megértve mire gondolok. - Szóval akkor is Sehun kerestem, elkezdtem a nevét kiabálni. Senki nem volt fent a tetőtéren, és hát miért ne. Aztán megjelent JongDae, hogy miért kiabálom az ő unokaöccse nevét. Elmondtam neki, hogy igazából semmi köze hozzá, meg persze egyáltalán nem is mondhatom el neki. - közben bólogatott, és láttam, hogy tényleg figyel. - Aztán akkor is megfenyegetett, meg nem akarta elfelé engedni, amikor el akartam volna. A lényeg, hogy ha nem viselkedne így, és elérni normálisan, hogy elmondjam neki, akkor bíznék benne, de ezek után, hogy mondjam el? Na és megjelent akkor Sehun, és megmentett. Elkezdte forgatni a kukának a tetejét, és a mellettünk lévő álló lámpát is elkezdte mozgatni, majd JongDae megijedt, és otthagyott, mondván, hogy még úgyis találkozunk. És tessék, beteljesült. - fejeztem be mondatom, és HaNa mindent értő arckifejezésével lefeküdt az ágyamra. A plafont fürkészte, majd utána hirtelen felült, és rám nézett:
- De akkor, ha legközelebb megint találkoztok? Mit fogsz csinálni?
- Nem tudom.... Ismét várom Sehunt. - mosolyogtam. Már nem jön rám a sírás, a nyomasztó fájdalom belül, nem fáj a szívem, mert tudom, ha bajban vagyok, segíteni fog. Ha pedig úgy alakul a dolog, akkor úgyis itt lesz velem.
HaNa az este ismét itt volt velem. Nem ment haza. Az este játszottunk a neten, majd beszélgettünk.
- Mindjárt jövök. - mondtam, majd kimentem a konyhába egy kis üdítőért. Az udvaron közben hallottam valamit, de nem mentem ki. Szerencsétlenségünkre nincs kutyánk, és nem jelez. Anyu már nem volt fent, csak mi ketten, és neki nem szólhattam. Egy percre megálltam, és vártam. Ha még egyszer zajt hallok, kimegyek. Megtörtént. Felborult a kinti kuka. Kimentem. Sehun állt előttem. Körülbelül 2 percig állhattunk egymással szemben, de nem, akkor sem tűnt el. Csak állt, és várt. Én is vártam, hátha történik valami. Közelebb mentem. Láttam rajta, hogy örül. Örül, hogy lát engem. Közelebb jött. Elmosolyodott. Nyújtotta a kezét. Nem mozdultam. Tudtam, hogy nem tud hozzám nyúlni.
- Sehun. - suttogtam a nevét. Nem válaszolt. Még mindig közelebb jött. Arca egyre közeledett felém. - Miért nem mondasz semmit? Miért hagyod, hogy egyedül legyek? - kérdezgettem.
- Veled van HaNa. - mondta.
- De ő a legjobb barátnőm. - könnyek kezdtek folyni az arcomon.
- Ha hozzád tudnék nyúlni, letörölném a könnyeid. Mondd el. Mondd el, hogy mit érzel. Bármennyire is szeretnéd, nem lehetünk együtt. Mindent megteszek, ígérem. - mondta, majd eltűnt. Visszatartottam a sírást. Egy - két könny lecsordult, de erőt vettem magamon. Mit ért az alatt, hogy mindent megtesz? Nem tud semmit tenni. Majd, ha én öngyilkos leszek, amihez már nem sok kell. Tényleg, vele akarok lenni. Fogni a kezét, büszke akarok rá lenni. Érezni akarom az illatát, amit maga után húz, Szeretném szeretni. Pár perc álldogálás után elindultam befelé. Felvettem a két poharat, de már HaNa lent állt a lépcsőnél.
- Sehun? - kérdezte.
- Igen.
Elmondtam neki mindent. Büszke volt rám, hogy nem sírtam ki a lelkem. Hatalmas ölelkezések közepette megszólalt a telefonom. Suho neve jelent meg a képernyőn. HaNa egy bólintással intézte el, hogy vegyem fel.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
- Minden rendben? Nem beszélünk mostanában. HaNa is elküldött legutóbb. Tudom, hányszor mondtam már, de ha baj van nekem bármit elmondhatsz. - szólt bele a telefonba.
- Tudod, hogy még mindig haragszom rád. Nem lett volna szabad kihallgatni a beszélgetésem. - mondtam. Majd eszembe jutott, hogy tud Sehunról. Nem mondhattam neki semmi olyat, amivel előrehozhatom a helyzetet. - Most leraklak. - majd kinyomtam a telefont. Tényleg haragszom még rá. Az utolsó dolog volt az, amit el nem tudtam volna képzelni. Hogy tehet valaki ilyet? Kimentem a fürdőbe, majd zuhanyzás közepette elkezdem dúdolgatni. Most nem érdekelt semmi, és senki. Boldognak éreztem magam. Hiába nincs itt Sehun, mindig érezni fogom. Mikor kimásztam a zuhanyfülkéből, alaposan megmostam a hajam, majd felöltöztem, és törölközőt a fejemre tettem, hogy kicsit szívja be a vizet. Bementem a szobámba, és HaNa nem volt bent. Gondoltam hívja a természet, de amikor már fél óra múlva sem tért vissza, kicsit elgondolkoztam. Hol keressem? Vagy egyáltalán, hogy tűnt el? Vagy miért nem szólt? Megpróbáltam a telefonján elérni, de nem vette fel. Lementem már KyungSoo szobájába hátha ott van. Bekopogtam, de senki nem szólt vissza. Ismét kopogtam, de ismét nem szólt ki senki. Nem tudtam mire gondolni. Hirtelen fordultam meg, és Sehun állt előttem.
- Minden rendben van vele. Ne keresd. Vissza fog jönni. - nem mondott tovább semmit. Hiszek neki, és nyugodtan mentem vissza a szobába. De ő követett. A lépteit nem láttam, de éreztem, hogy jön utánam. Amikor bementünk a szobába meglepődtem.
- Félek, ha olyat teszek, akkor nem fogunk együtt lenni. Ha olyat, teszek, lehet elfoglak veszíteni. De nem akarom. - kérdőn néztem rá. Mit tenne? Nem értettem egy szavát sem. - Félek, Min. Kérlek, ha baj történne, ne légy szomorú, rendben? - egyre jobban kezdett verni a szívem. Milyen baj? Nem értettem semmit. Elkezdtem én is félni.
- Nem értem egy szavad sem. Ne tégy semmit. Ne veszíts el. Kérlek. - könyörögtem, és egyben próbáltam rávenni, hogy érthetőbben beszéljen.
- Semmi baj nem lesz, oké? Nem fogsz elveszíteni. Az érzéseim legbelül mélyek. 3 éve. Lassan 4, Rendben? Szerinted, miért voltam mindig melletted? Miért nem álltam le a kereséseddel? Miért nem léptem le már a második nap? Miért követtelek mindenhova? Ragaszkodtam, érted? De ha most olyat teszek, amit nem kellene, lehet örökökre elmegyek. Nem leszek itt többet. De mint mondtam, mindent megteszek, hogy újra együtt legyünk. - mondta, majd eltűnt. Térdre estem, a szívem fájt. Összezavart. Nem tudom mit akar. Lefeküdtem az ágyra, majd a plafont bámultam. Vártam HaNa-t, hogy mikor fog visszajönni.
2 perc múlva már az ajtó nyitását hallottam. HaNa volt az.
- Merre voltál? Tudod, hogy aggódtam? Miért nem szóltál? Miért? - hangom remegett, és a sírás kerülgetett.
- Itt vagyok, nyugi. - majd ájulásom alatt elkapott, nem várta meg míg a földre zuhanok és beverjem a fejem.
Másnap hatalmas fejfájással keltem, és nem tudtam mi történt. Körbenéztem, de a szobámba már nem volt senki. Nem tudtam felülni, mert az agyam nem akarta, annyira fájt, Visszagondoltam a tegnap estére, de semmi olyanra nem emlékszem, ami miatt összeeshettem volna. HaNa rendbe rakott, betakart, és vizes ruhát rakott a fejemre, majd gondolom elment, mert nem volt itt senki. Nyúltam a telefonért, hogy felhívjam, de már akkor csörgött a telefon. Éppen hogy elértem a telefont, felvettem.
- Azonnal ott vagyok. - szólt bele egy férfi hang, és azonnal le is tette. Nem néztem meg ki az, de fél óra múlva már az ajtómon kopogtak.
- Mi történt? - jött oda Suho, és letérdelt az ágyam mellé.
- Szóval te voltál. - mosolyodtam el, majd elmondtam neki a történteket. Kihagytam Sehunt, mert azt ugye nem tudhatja meg. Majd mindent értve megfogta a kezem.
- El kell menni a kórházba. Véletlenül nem eshettél össze. Meg kell tudni, mi a baj. Rendben? - mondta.
- Semmi baj nincs. Nem kell. - mondtam. - Amúgy, anyu már elment dolgozni?
- Nem láttam lent senkit, szerintem igen. - mondta. - Hozzak neked vizet? Úgy látom már elfogyott.
- Megköszönném. - amikor kilépett az ajtón, ismét megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, nem szoktam azokat felvenni, úgyhogy ezt is most kihagyom. Csak nem hagyták abba a csörgetést, másodpercenként hívtak.
- Nem veszed fel? - jött be Suho.
- Nem tudom, hogy ki Ő. - mutattam a telefonra.
- Felvegyem? - majd nyúlt is a telefonért. Nem is tudott beleköszönni a telefonba, már hallottam is - amilyen hangosan beszél- a hangját, ahogy hadar. Suho aggodalmakkal teli, és ijedt arccal nézett rám, majd lerakta a telefont. - Baj van. - néztem rá, és reméltem nem HaNa volt. - Anyud...kórházban...
- Hogy miii????? - pattantam fel az ágyból, majd egyből ami ruhát a kezem közé találtam, húztam a fürdőbe, és azonnal átvettem. Arcom hideg vízzel megmostam, és szaladtam Suhohoz vissza. - Azonnal oda kell mennünk. - fogtam meg a karját, és húztam magam után. Nem lehet. Nem veszíthetem el anyut is. Suho autójával elmentünk a kórházba, majd azonnal befelé mentünk. Az üres folyosón futottam végig, majd ahogy megláttam egy nővért, egyből megkérdeztem, melyikben van anyu. Válasza után, az volt a következő cél. A szobában egyedül volt, száján a lélegeztető, majd az orvos is bejött.
- Önök a hozzátartozók? - nézett rám, majd Suhora.
- Én a lánya vagyok. Mi történt? Miért van itt? - nem tudtam megkérdezni mindezt sírás nélkül.
- Szívinfarktusa lett. Azt mondták, hogy a munkahelyén már többször is rosszul volt, de nem jött be. - szóval nekem direkt nem mondta el, hogy beteg.
- De nem lesz semmi baja, igaz? - néztem rá, könnyekkel küszködve.
- Még nem tudunk semmit. A vizsgálatok folynak. Addig nem tudunk mondani semmi információt. - mondta, majd kiment. Ránéztem Suhora.
- Nem hagyhatsz most itt. - kérleltem.
- Nem foglak. - mondta, majd hozott egy széket, amire ráülhettem.
- Anya, hallasz? Nem hagyhatsz itt. Nem teheted! Erősnek kell lenned! Bízz magadban. De miért nem mondtad el, hogy beteg vagy? Miért kellett magadban tartanod? - a szavakat nehézkesen tudtam kimondani. A könnyek egyre jobban folytak a szememből. A telefont előkotortam a táskából, majd tárcsáztam HaNa-t.
- Szia. - kiabált a telefonba.
- Szia HaNa.
- Mi a baj? Te sírtál? Ugye nem Seh..
- Nem. - vágtam bele a szavába, mert nem hallhatja meg Suho megint. - Anyu a kórházban van. Szívinfarktusa lett. Nem mondta meg, hogy beteg. - majd ismét elsírtam magam.
- Megyek.
- Nem kell. Itt van Suho. Csak ha mennél a házhoz, kérlek szólj Kyungsoonak, hogy jöjjön, rendben?
- Rendben. Szeretlek, és vigyázzatok anyudra. - majd letette a telefont.
Suho végig mellettem volt, és vártunk, hátha kinyitja anyu a szemeit, de nem tette. Ott ültünk mellette, megvártuk míg az orvos ismét bejön, és elmondja, hogy minden rendben lesz, és hogy rendbe fog jönni. Ha nem, akkor mindent meg fog tudni. Tudja majd, hogy látom a szellemeket, és ő is mindig itt lesz mellettem.
Sehun egy pillanatra megjelent.:
- Sajnálom. - mondta, majd eltűnt. Igen, én is sajnálom, hogy ilyen helyzetben nincs itt. Bár mindent eltudnék neki mondani, de nem lehet. Majd lépteket hallottam az ajtó felől. Az orvos volt.
- Nincs sok esély rá, hogy életben fog maradni. Sajnálom. - amikor ezeket a mondatokat meghallottam, nem tudtam ellent mondani a sírásnak. Addig sírtam míg a szemeim olyan csúnyák lettek, hogy azt nem tudom elmondani. Kész panda lettem, nagy táskákkal, és hatalmas fekete foltokkal. A szívem nagyon fáj, és legszívesebben elindulnék, és valahol véget vetnék az életemnek. Olyan nincs, hogy meghal az anyukám, és az apukám. Ki fog gondoskodni rólam?
- Anyaa!! Nem hagyhatsz itt!!! Nem hagyhatod, hogy elvigyenek! Kelj fel kérlek!! - próbáltam rángatni a testét, hogy keljen fel, közben Suho a karomat fogta, és próbált elhúzni onnan, de nem. Aztán meghallottam, az a sípszót, ami akkor következik, ha valaki meghal. Nem. Nem lehet, hogy az anyukám is itt hagyott. Leestem a földre, és Suho karjai erősen öleltek. Magához szorított, és minden erőm elment. Éreztem Suho parfümének illatát, és közben a melegséget. A sírás nem hagyott alább. Már csak annyit láttam, hogy az ápolók elviszik anyut a kórteremből, és nem láthatom őt többé. Miért kellett ez? Miért?? Az ágy kerekének hangjait hallom, ahogy eltávolodik. Az életem teljesen megváltozik. A sírásom nem hagy alább, de Suho ölelése egyre erősebb. Van aki mellettem van, és próbál megnyugtatni.
Hazafelé már lassan mentünk, és körülnéztem a városon. Néztem az eget, ahogy egy csillag megvillant az égen. Egy új csillag. Anyu csillaga. Erősen ragyog, és érzem, hogy odafent majd ugyanúgy fog rám vigyázni. Itt lesz mellettem, mert látni fogom. Az elején próbálom titkolni, hogy nem látom, de aztán majd magabiztosabban lépek elé.
Mikor hazaértünk, egy gyors zuhanyt vettem, átáztattam a testem, és az arcomat is alaposan megmostam, de a karikák nem múltak el. Remegtem, és végig anyu járt az eszembe. Nem hiszem el, hogy egy ilyen tökéletes anya hagyott el engem. Suho betakart, majd egész este itt volt mellettem. Nem szólt hozzám. Láttam, hogy nem tud mit mondani. Kyungsoot nem láttam itthon, és a kórházba se jött el. Majd lentről az ajtó csapódását hallottam.
- Miin!! Min! Hol vagy? - kiabált fel valaki. Kyungsoo volt. Azonnal bejött a szobámba, és látta rajtam, hogy teljesen magam alatt vagyok. Suhora ránézett, és tudta. Tudta, hogy mi történt. - Ugye nem? Ugye nem azért vagytok ilyenek? Nem lehet... - mondta, majd letérdelt az ágy mellé.
- Elment Kyungsoo. Egyedül maradtunk. - suttogtam alig hallhatóan. Láttam a szemeiben a könnyeket, amik elkezdtek lefolyni az arcán. A férfiak erősebbek, és ők bírják. De egy anya elvesztése után, mindenkit ér a trauma. Egy anya jelenti az védőangyalt. Mindketten mellettem aludtak el. Suho és Kyungsoo a földön, én pedig egyedül az ágyon. Felálltam annyira, hogy hozzak nekik egy takarót, és betakarjam őket. Majd én is visszabújtam, és próbáltam elaludni, de a maradék könnyeim még kifolytak.
Reggel 6-kor keltem, és hirtelen keltem fel. Lementem anyu szobájába, hogy remélem csak álmodtam. Egy rossz álom volt e, de nem. Üresen találtam a szobát. Az ágya vetetlen volt, az ablak egész este nyitva volt, és a ruhái a földön. Magamhoz vettem őket, és éreztem az illatát. A könnyeim ismét elkezdtek folyni. Próbáltam rendet rakni, és helyre hozni a szobát. Kopogást hallottam az ajtón, és Suho lépett be.
- Hazamenjek? Zavarlak? - kérdezte, majd ráztam a fejem, hogy ne. - Akkor megyek készítek neked reggelit. - mondta, majd kiment. Nagyon rendes, ahogy hozzááll a dolgokhoz. Örülök, hogy itt van. De még HaNa-t sem hívtam fel. Amikor rendbe raktam a szobát, azonnal mentem fel a telefonért, és tárcsáztam HaNa számát. Nem sokára fel is vette.
- Szia drágám. Mondj el mindent. - szólt bele szomorúan.
- Elment. - hangom akadozott, és még mindig nem tudtam mit csináljak.
- Ezt nem hiszem el. Egy ilyen jó embert, hogy vehet el az Isten. - hallottam hangján, hogy ő is megkönnyezett, mert beszéde nehézkes volt, és szipogott. - Megyek nemsokára jó? - mondta, majd lerakta a telefont. Amíg Suho a reggelit csinálta, a szobámba is rendet raktam. Kyungsoo is addigra felkelt, és összeszedte magát.
- Gyertek, kész a reggeli. - jött be Suho, és mindketten lementünk.
- Ezek után mi lesz? Keresni kellesz egy részmunkaidős állást. Valahogy pénzt kellesz keresni. Vagy eladjuk a házat, és albérletbe költözünk. Az valamivel könnyebb lesz. Ha egyetemre fogok járni, a tanulás lesz az első. - mondtam, majd néztem Kyungsoora is.
- Igazad van. A legjobb lesz, ha eladjuk a házat. Ez nagy ház, ketten nem fogjuk tudni fizetni. Holnap akkor majd nézünk valamit. - mondta, majd szorosan megfogta a kezem, jelezve, hogy minden rendben lesz.
- Majd holnap megyek veled, jó? - nézett rám Suho, majd egy mosollyal átadtam neki üzenetem.
HaNa közben megérkezett, majd felálltam, és szorosan magamhoz öleltem. Ő sem bírt a könnyeivel. Ő is szinte már családtag volt. Neki is, mintha az anyukája lett volna. Felmentünk a szobába, és mindent megbeszéltünk. Elmondtam neki mindent. Majd neten kezdtünk keresgélni albérlet után. Találtunk egy jó lakást, ahol ketten Kyungsooval tökéletesen ellenénk. A házra már kiraktuk az "eladó!" táblát, és vártunk. Ha elintéztük a házat, akkor az albérlet is megvan. Mindent lerendeztünk.
- Lenne egy kérdésem. - nézett rám HaNa. - Nem tudnátok engem is beszorítani oda? Tudjátok, hogy otthon milyen a kapcsolat a szüleimmel, és jó lenne, ha nem lennék egyedül. Fizetnék mindent, és én is keresnénk majd munkát. - ennél jobb ötletet nem is hallottam még. A legjobb lenne.
- Persze, megkönnyítenéd a dolgunkat. - mondtam, majd hatalmas ölelkezésbe kezdtünk. Végre, hárman együtt lennénk, és senki nem avatkozna közben. Viszont Sehun, azóta még nem jelent meg. Közben rá is vártam, hátha előjönne, és elmondanék neki mindent.
*pár hét múlva*
A házat sikeresen eladtuk, és költöztünk be az albérletbe. Kicsi kis ház, ahol minden elfér, és a havi díj sem volt szörnyű. Az állást is megtaláltuk, és pont eleget kaptunk hárman ahhoz, hogy még nem halunk éhen. Anyu nem régen ment el, de ha látna minket, biztos büszke lenne ránk. Bár, érdekes mód, még egyszer nem láttam megjelenni. Lehet nem is akar minket látni.
Suho minden nap hívott, és próbált mindig elérni. A suliig sincs már sok idő, szóval azt is elintéztem közben. A háztól sincs messze, szóval az utazás sem vészes. Tömegközlekedéssel 3 megálló, ami nekem tökéleset. A házat szépen bepakoltuk, és ennek örömére, egy négyes bulit szerveztünk. Csak négyen voltunk, senki más. Kyungsoo, HaNa, Suho, és én.
Sehun még mindig nem jelent meg előttem, ami megint fura.
Az este a film nézésével, a popcorn evésével, és sok nevetéssel telt el. Sajnálom, hogy ennek így kellett lennie.
Hirtelen kopogást hallottam az ajtón. Vajon ki lehet az? Nem tudom, HaNa-n, és Suhon kívül más valaki nem szokott jönni. Hacsak nem Kyungsoo egyik haverja.
- Megyek. - állt fel HaNa, és elindult az ajtó felé. Mi tovább beszélgettünk, és közbe néztünk az ajtó felé. - Ömm.. valami Sehun. - kiabált befelé, és láttam az arcán, hogy csodálkozik. - Min, ő véletlen nem egy szellem, akiről beszéltél? Én miért látom, és miért tűnik igazi embernek? - Én azonnal felálltam, és megijedtem. Sehun egy szellem. Ő nem állhat az ajtóban, és nem kopoghat. Nem tud hozzányúlni az ajtóhoz, és HaNa egyébként sem láthatja őt. Mi a fene történik itt?
- De akkor, ha legközelebb megint találkoztok? Mit fogsz csinálni?
- Nem tudom.... Ismét várom Sehunt. - mosolyogtam. Már nem jön rám a sírás, a nyomasztó fájdalom belül, nem fáj a szívem, mert tudom, ha bajban vagyok, segíteni fog. Ha pedig úgy alakul a dolog, akkor úgyis itt lesz velem.
HaNa az este ismét itt volt velem. Nem ment haza. Az este játszottunk a neten, majd beszélgettünk.
- Mindjárt jövök. - mondtam, majd kimentem a konyhába egy kis üdítőért. Az udvaron közben hallottam valamit, de nem mentem ki. Szerencsétlenségünkre nincs kutyánk, és nem jelez. Anyu már nem volt fent, csak mi ketten, és neki nem szólhattam. Egy percre megálltam, és vártam. Ha még egyszer zajt hallok, kimegyek. Megtörtént. Felborult a kinti kuka. Kimentem. Sehun állt előttem. Körülbelül 2 percig állhattunk egymással szemben, de nem, akkor sem tűnt el. Csak állt, és várt. Én is vártam, hátha történik valami. Közelebb mentem. Láttam rajta, hogy örül. Örül, hogy lát engem. Közelebb jött. Elmosolyodott. Nyújtotta a kezét. Nem mozdultam. Tudtam, hogy nem tud hozzám nyúlni.
- Sehun. - suttogtam a nevét. Nem válaszolt. Még mindig közelebb jött. Arca egyre közeledett felém. - Miért nem mondasz semmit? Miért hagyod, hogy egyedül legyek? - kérdezgettem.
- Veled van HaNa. - mondta.
- De ő a legjobb barátnőm. - könnyek kezdtek folyni az arcomon.
- Ha hozzád tudnék nyúlni, letörölném a könnyeid. Mondd el. Mondd el, hogy mit érzel. Bármennyire is szeretnéd, nem lehetünk együtt. Mindent megteszek, ígérem. - mondta, majd eltűnt. Visszatartottam a sírást. Egy - két könny lecsordult, de erőt vettem magamon. Mit ért az alatt, hogy mindent megtesz? Nem tud semmit tenni. Majd, ha én öngyilkos leszek, amihez már nem sok kell. Tényleg, vele akarok lenni. Fogni a kezét, büszke akarok rá lenni. Érezni akarom az illatát, amit maga után húz, Szeretném szeretni. Pár perc álldogálás után elindultam befelé. Felvettem a két poharat, de már HaNa lent állt a lépcsőnél.
- Sehun? - kérdezte.
- Igen.
Elmondtam neki mindent. Büszke volt rám, hogy nem sírtam ki a lelkem. Hatalmas ölelkezések közepette megszólalt a telefonom. Suho neve jelent meg a képernyőn. HaNa egy bólintással intézte el, hogy vegyem fel.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
- Minden rendben? Nem beszélünk mostanában. HaNa is elküldött legutóbb. Tudom, hányszor mondtam már, de ha baj van nekem bármit elmondhatsz. - szólt bele a telefonba.
- Tudod, hogy még mindig haragszom rád. Nem lett volna szabad kihallgatni a beszélgetésem. - mondtam. Majd eszembe jutott, hogy tud Sehunról. Nem mondhattam neki semmi olyat, amivel előrehozhatom a helyzetet. - Most leraklak. - majd kinyomtam a telefont. Tényleg haragszom még rá. Az utolsó dolog volt az, amit el nem tudtam volna képzelni. Hogy tehet valaki ilyet? Kimentem a fürdőbe, majd zuhanyzás közepette elkezdem dúdolgatni. Most nem érdekelt semmi, és senki. Boldognak éreztem magam. Hiába nincs itt Sehun, mindig érezni fogom. Mikor kimásztam a zuhanyfülkéből, alaposan megmostam a hajam, majd felöltöztem, és törölközőt a fejemre tettem, hogy kicsit szívja be a vizet. Bementem a szobámba, és HaNa nem volt bent. Gondoltam hívja a természet, de amikor már fél óra múlva sem tért vissza, kicsit elgondolkoztam. Hol keressem? Vagy egyáltalán, hogy tűnt el? Vagy miért nem szólt? Megpróbáltam a telefonján elérni, de nem vette fel. Lementem már KyungSoo szobájába hátha ott van. Bekopogtam, de senki nem szólt vissza. Ismét kopogtam, de ismét nem szólt ki senki. Nem tudtam mire gondolni. Hirtelen fordultam meg, és Sehun állt előttem.
- Minden rendben van vele. Ne keresd. Vissza fog jönni. - nem mondott tovább semmit. Hiszek neki, és nyugodtan mentem vissza a szobába. De ő követett. A lépteit nem láttam, de éreztem, hogy jön utánam. Amikor bementünk a szobába meglepődtem.
- Félek, ha olyat teszek, akkor nem fogunk együtt lenni. Ha olyat, teszek, lehet elfoglak veszíteni. De nem akarom. - kérdőn néztem rá. Mit tenne? Nem értettem egy szavát sem. - Félek, Min. Kérlek, ha baj történne, ne légy szomorú, rendben? - egyre jobban kezdett verni a szívem. Milyen baj? Nem értettem semmit. Elkezdtem én is félni.
- Nem értem egy szavad sem. Ne tégy semmit. Ne veszíts el. Kérlek. - könyörögtem, és egyben próbáltam rávenni, hogy érthetőbben beszéljen.
- Semmi baj nem lesz, oké? Nem fogsz elveszíteni. Az érzéseim legbelül mélyek. 3 éve. Lassan 4, Rendben? Szerinted, miért voltam mindig melletted? Miért nem álltam le a kereséseddel? Miért nem léptem le már a második nap? Miért követtelek mindenhova? Ragaszkodtam, érted? De ha most olyat teszek, amit nem kellene, lehet örökökre elmegyek. Nem leszek itt többet. De mint mondtam, mindent megteszek, hogy újra együtt legyünk. - mondta, majd eltűnt. Térdre estem, a szívem fájt. Összezavart. Nem tudom mit akar. Lefeküdtem az ágyra, majd a plafont bámultam. Vártam HaNa-t, hogy mikor fog visszajönni.
2 perc múlva már az ajtó nyitását hallottam. HaNa volt az.
- Merre voltál? Tudod, hogy aggódtam? Miért nem szóltál? Miért? - hangom remegett, és a sírás kerülgetett.
- Itt vagyok, nyugi. - majd ájulásom alatt elkapott, nem várta meg míg a földre zuhanok és beverjem a fejem.
Másnap hatalmas fejfájással keltem, és nem tudtam mi történt. Körbenéztem, de a szobámba már nem volt senki. Nem tudtam felülni, mert az agyam nem akarta, annyira fájt, Visszagondoltam a tegnap estére, de semmi olyanra nem emlékszem, ami miatt összeeshettem volna. HaNa rendbe rakott, betakart, és vizes ruhát rakott a fejemre, majd gondolom elment, mert nem volt itt senki. Nyúltam a telefonért, hogy felhívjam, de már akkor csörgött a telefon. Éppen hogy elértem a telefont, felvettem.
- Azonnal ott vagyok. - szólt bele egy férfi hang, és azonnal le is tette. Nem néztem meg ki az, de fél óra múlva már az ajtómon kopogtak.
- Mi történt? - jött oda Suho, és letérdelt az ágyam mellé.
- Szóval te voltál. - mosolyodtam el, majd elmondtam neki a történteket. Kihagytam Sehunt, mert azt ugye nem tudhatja meg. Majd mindent értve megfogta a kezem.
- El kell menni a kórházba. Véletlenül nem eshettél össze. Meg kell tudni, mi a baj. Rendben? - mondta.
- Semmi baj nincs. Nem kell. - mondtam. - Amúgy, anyu már elment dolgozni?
- Nem láttam lent senkit, szerintem igen. - mondta. - Hozzak neked vizet? Úgy látom már elfogyott.
- Megköszönném. - amikor kilépett az ajtón, ismét megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, nem szoktam azokat felvenni, úgyhogy ezt is most kihagyom. Csak nem hagyták abba a csörgetést, másodpercenként hívtak.
- Nem veszed fel? - jött be Suho.
- Nem tudom, hogy ki Ő. - mutattam a telefonra.
- Felvegyem? - majd nyúlt is a telefonért. Nem is tudott beleköszönni a telefonba, már hallottam is - amilyen hangosan beszél- a hangját, ahogy hadar. Suho aggodalmakkal teli, és ijedt arccal nézett rám, majd lerakta a telefont. - Baj van. - néztem rá, és reméltem nem HaNa volt. - Anyud...kórházban...
- Hogy miii????? - pattantam fel az ágyból, majd egyből ami ruhát a kezem közé találtam, húztam a fürdőbe, és azonnal átvettem. Arcom hideg vízzel megmostam, és szaladtam Suhohoz vissza. - Azonnal oda kell mennünk. - fogtam meg a karját, és húztam magam után. Nem lehet. Nem veszíthetem el anyut is. Suho autójával elmentünk a kórházba, majd azonnal befelé mentünk. Az üres folyosón futottam végig, majd ahogy megláttam egy nővért, egyből megkérdeztem, melyikben van anyu. Válasza után, az volt a következő cél. A szobában egyedül volt, száján a lélegeztető, majd az orvos is bejött.
- Önök a hozzátartozók? - nézett rám, majd Suhora.
- Én a lánya vagyok. Mi történt? Miért van itt? - nem tudtam megkérdezni mindezt sírás nélkül.
- Szívinfarktusa lett. Azt mondták, hogy a munkahelyén már többször is rosszul volt, de nem jött be. - szóval nekem direkt nem mondta el, hogy beteg.
- De nem lesz semmi baja, igaz? - néztem rá, könnyekkel küszködve.
- Még nem tudunk semmit. A vizsgálatok folynak. Addig nem tudunk mondani semmi információt. - mondta, majd kiment. Ránéztem Suhora.
- Nem hagyhatsz most itt. - kérleltem.
- Nem foglak. - mondta, majd hozott egy széket, amire ráülhettem.
- Anya, hallasz? Nem hagyhatsz itt. Nem teheted! Erősnek kell lenned! Bízz magadban. De miért nem mondtad el, hogy beteg vagy? Miért kellett magadban tartanod? - a szavakat nehézkesen tudtam kimondani. A könnyek egyre jobban folytak a szememből. A telefont előkotortam a táskából, majd tárcsáztam HaNa-t.
- Szia. - kiabált a telefonba.
- Szia HaNa.
- Mi a baj? Te sírtál? Ugye nem Seh..
- Nem. - vágtam bele a szavába, mert nem hallhatja meg Suho megint. - Anyu a kórházban van. Szívinfarktusa lett. Nem mondta meg, hogy beteg. - majd ismét elsírtam magam.
- Megyek.
- Nem kell. Itt van Suho. Csak ha mennél a házhoz, kérlek szólj Kyungsoonak, hogy jöjjön, rendben?
- Rendben. Szeretlek, és vigyázzatok anyudra. - majd letette a telefont.
Suho végig mellettem volt, és vártunk, hátha kinyitja anyu a szemeit, de nem tette. Ott ültünk mellette, megvártuk míg az orvos ismét bejön, és elmondja, hogy minden rendben lesz, és hogy rendbe fog jönni. Ha nem, akkor mindent meg fog tudni. Tudja majd, hogy látom a szellemeket, és ő is mindig itt lesz mellettem.
Sehun egy pillanatra megjelent.:
- Sajnálom. - mondta, majd eltűnt. Igen, én is sajnálom, hogy ilyen helyzetben nincs itt. Bár mindent eltudnék neki mondani, de nem lehet. Majd lépteket hallottam az ajtó felől. Az orvos volt.
- Nincs sok esély rá, hogy életben fog maradni. Sajnálom. - amikor ezeket a mondatokat meghallottam, nem tudtam ellent mondani a sírásnak. Addig sírtam míg a szemeim olyan csúnyák lettek, hogy azt nem tudom elmondani. Kész panda lettem, nagy táskákkal, és hatalmas fekete foltokkal. A szívem nagyon fáj, és legszívesebben elindulnék, és valahol véget vetnék az életemnek. Olyan nincs, hogy meghal az anyukám, és az apukám. Ki fog gondoskodni rólam?
- Anyaa!! Nem hagyhatsz itt!!! Nem hagyhatod, hogy elvigyenek! Kelj fel kérlek!! - próbáltam rángatni a testét, hogy keljen fel, közben Suho a karomat fogta, és próbált elhúzni onnan, de nem. Aztán meghallottam, az a sípszót, ami akkor következik, ha valaki meghal. Nem. Nem lehet, hogy az anyukám is itt hagyott. Leestem a földre, és Suho karjai erősen öleltek. Magához szorított, és minden erőm elment. Éreztem Suho parfümének illatát, és közben a melegséget. A sírás nem hagyott alább. Már csak annyit láttam, hogy az ápolók elviszik anyut a kórteremből, és nem láthatom őt többé. Miért kellett ez? Miért?? Az ágy kerekének hangjait hallom, ahogy eltávolodik. Az életem teljesen megváltozik. A sírásom nem hagy alább, de Suho ölelése egyre erősebb. Van aki mellettem van, és próbál megnyugtatni.
Hazafelé már lassan mentünk, és körülnéztem a városon. Néztem az eget, ahogy egy csillag megvillant az égen. Egy új csillag. Anyu csillaga. Erősen ragyog, és érzem, hogy odafent majd ugyanúgy fog rám vigyázni. Itt lesz mellettem, mert látni fogom. Az elején próbálom titkolni, hogy nem látom, de aztán majd magabiztosabban lépek elé.
Mikor hazaértünk, egy gyors zuhanyt vettem, átáztattam a testem, és az arcomat is alaposan megmostam, de a karikák nem múltak el. Remegtem, és végig anyu járt az eszembe. Nem hiszem el, hogy egy ilyen tökéletes anya hagyott el engem. Suho betakart, majd egész este itt volt mellettem. Nem szólt hozzám. Láttam, hogy nem tud mit mondani. Kyungsoot nem láttam itthon, és a kórházba se jött el. Majd lentről az ajtó csapódását hallottam.
- Miin!! Min! Hol vagy? - kiabált fel valaki. Kyungsoo volt. Azonnal bejött a szobámba, és látta rajtam, hogy teljesen magam alatt vagyok. Suhora ránézett, és tudta. Tudta, hogy mi történt. - Ugye nem? Ugye nem azért vagytok ilyenek? Nem lehet... - mondta, majd letérdelt az ágy mellé.
- Elment Kyungsoo. Egyedül maradtunk. - suttogtam alig hallhatóan. Láttam a szemeiben a könnyeket, amik elkezdtek lefolyni az arcán. A férfiak erősebbek, és ők bírják. De egy anya elvesztése után, mindenkit ér a trauma. Egy anya jelenti az védőangyalt. Mindketten mellettem aludtak el. Suho és Kyungsoo a földön, én pedig egyedül az ágyon. Felálltam annyira, hogy hozzak nekik egy takarót, és betakarjam őket. Majd én is visszabújtam, és próbáltam elaludni, de a maradék könnyeim még kifolytak.
Reggel 6-kor keltem, és hirtelen keltem fel. Lementem anyu szobájába, hogy remélem csak álmodtam. Egy rossz álom volt e, de nem. Üresen találtam a szobát. Az ágya vetetlen volt, az ablak egész este nyitva volt, és a ruhái a földön. Magamhoz vettem őket, és éreztem az illatát. A könnyeim ismét elkezdtek folyni. Próbáltam rendet rakni, és helyre hozni a szobát. Kopogást hallottam az ajtón, és Suho lépett be.
- Hazamenjek? Zavarlak? - kérdezte, majd ráztam a fejem, hogy ne. - Akkor megyek készítek neked reggelit. - mondta, majd kiment. Nagyon rendes, ahogy hozzááll a dolgokhoz. Örülök, hogy itt van. De még HaNa-t sem hívtam fel. Amikor rendbe raktam a szobát, azonnal mentem fel a telefonért, és tárcsáztam HaNa számát. Nem sokára fel is vette.
- Szia drágám. Mondj el mindent. - szólt bele szomorúan.
- Elment. - hangom akadozott, és még mindig nem tudtam mit csináljak.
- Ezt nem hiszem el. Egy ilyen jó embert, hogy vehet el az Isten. - hallottam hangján, hogy ő is megkönnyezett, mert beszéde nehézkes volt, és szipogott. - Megyek nemsokára jó? - mondta, majd lerakta a telefont. Amíg Suho a reggelit csinálta, a szobámba is rendet raktam. Kyungsoo is addigra felkelt, és összeszedte magát.
- Gyertek, kész a reggeli. - jött be Suho, és mindketten lementünk.
- Ezek után mi lesz? Keresni kellesz egy részmunkaidős állást. Valahogy pénzt kellesz keresni. Vagy eladjuk a házat, és albérletbe költözünk. Az valamivel könnyebb lesz. Ha egyetemre fogok járni, a tanulás lesz az első. - mondtam, majd néztem Kyungsoora is.
- Igazad van. A legjobb lesz, ha eladjuk a házat. Ez nagy ház, ketten nem fogjuk tudni fizetni. Holnap akkor majd nézünk valamit. - mondta, majd szorosan megfogta a kezem, jelezve, hogy minden rendben lesz.
- Majd holnap megyek veled, jó? - nézett rám Suho, majd egy mosollyal átadtam neki üzenetem.
HaNa közben megérkezett, majd felálltam, és szorosan magamhoz öleltem. Ő sem bírt a könnyeivel. Ő is szinte már családtag volt. Neki is, mintha az anyukája lett volna. Felmentünk a szobába, és mindent megbeszéltünk. Elmondtam neki mindent. Majd neten kezdtünk keresgélni albérlet után. Találtunk egy jó lakást, ahol ketten Kyungsooval tökéletesen ellenénk. A házra már kiraktuk az "eladó!" táblát, és vártunk. Ha elintéztük a házat, akkor az albérlet is megvan. Mindent lerendeztünk.
- Lenne egy kérdésem. - nézett rám HaNa. - Nem tudnátok engem is beszorítani oda? Tudjátok, hogy otthon milyen a kapcsolat a szüleimmel, és jó lenne, ha nem lennék egyedül. Fizetnék mindent, és én is keresnénk majd munkát. - ennél jobb ötletet nem is hallottam még. A legjobb lenne.
- Persze, megkönnyítenéd a dolgunkat. - mondtam, majd hatalmas ölelkezésbe kezdtünk. Végre, hárman együtt lennénk, és senki nem avatkozna közben. Viszont Sehun, azóta még nem jelent meg. Közben rá is vártam, hátha előjönne, és elmondanék neki mindent.
*pár hét múlva*
A házat sikeresen eladtuk, és költöztünk be az albérletbe. Kicsi kis ház, ahol minden elfér, és a havi díj sem volt szörnyű. Az állást is megtaláltuk, és pont eleget kaptunk hárman ahhoz, hogy még nem halunk éhen. Anyu nem régen ment el, de ha látna minket, biztos büszke lenne ránk. Bár, érdekes mód, még egyszer nem láttam megjelenni. Lehet nem is akar minket látni.
Suho minden nap hívott, és próbált mindig elérni. A suliig sincs már sok idő, szóval azt is elintéztem közben. A háztól sincs messze, szóval az utazás sem vészes. Tömegközlekedéssel 3 megálló, ami nekem tökéleset. A házat szépen bepakoltuk, és ennek örömére, egy négyes bulit szerveztünk. Csak négyen voltunk, senki más. Kyungsoo, HaNa, Suho, és én.
Sehun még mindig nem jelent meg előttem, ami megint fura.
Az este a film nézésével, a popcorn evésével, és sok nevetéssel telt el. Sajnálom, hogy ennek így kellett lennie.
Hirtelen kopogást hallottam az ajtón. Vajon ki lehet az? Nem tudom, HaNa-n, és Suhon kívül más valaki nem szokott jönni. Hacsak nem Kyungsoo egyik haverja.
- Megyek. - állt fel HaNa, és elindult az ajtó felé. Mi tovább beszélgettünk, és közbe néztünk az ajtó felé. - Ömm.. valami Sehun. - kiabált befelé, és láttam az arcán, hogy csodálkozik. - Min, ő véletlen nem egy szellem, akiről beszéltél? Én miért látom, és miért tűnik igazi embernek? - Én azonnal felálltam, és megijedtem. Sehun egy szellem. Ő nem állhat az ajtóban, és nem kopoghat. Nem tud hozzányúlni az ajtóhoz, és HaNa egyébként sem láthatja őt. Mi a fene történik itt?
